„Ha a hidak nem épülnének meg, mik a két várost összekötik, beleesnénk a Dunába.” – mondta, miután a nézőtér felől felsétált a színpadra. Úgy, ahogy Háy János írja meg novelláit: közülünk, rólunk, nekünk. S már abban a pillanatban eldőlt: szeretni fogjuk ezt az előadást. Mert a jó szórakozás nem elhatározás kérdése, sokkal inkább a megragadásé: kinyílik felé a lélek. Így történt ez akkor is, amikor december 16-án, az első hóeséses estén Rátóti a Várszínház színpadára lépett, szembe fordult a havon odáig csúszkált közönséggel, s mesélni kezdett nekik.
Utcai viseletben volt, ing, farmer; a szcenika is minimalista: egy szék és egy kivetítő, amin a Google Earth háromdimenziós műholdfelvétele fokozatosan közelítette meg a bolygót, majd megállt a Duna felett, hogy egy szellő könnyedségével lengedezve meséljen a környékén élő emberek hétköznapjairól, kapcsolatairól.
Szerelmi bukdácsolások, félreszervezett életutak, elkapkodott és túlgondolt lépések adták Háy János Házasságon innen és túl című drámájának alapját, melyet az azonos című novelláskötetből fűzött lazább-szorosabb dramaturgiai szálra Rátóti Zoltán.
S mesélt is csészéjéből kortyolva néha ráérősen, hétköznapin, de mint egy jó filmes: ráközelítve a tárgyra, és éppen annyi ideig „kitartva" a képet, amíg a hétköznapi nem vált banálissá, a tipikus meg sztereotippá. Szereplői mindig a kis magyar átlagemberek hétköznapijaiban botladoznak, vagyis mi magunk vagyunk, akikkel ezek megesnek, vagy végigéljük, ahogy szeretteinkkel történnek hasonlók – de semmiképp nem maradhatunk ki a körforgásból, nem úszhatjuk meg érintetlenül.
Családok életébe pillanthatunk be, krízishelyzetekbe, válságokba, válaszutak előtti pillanatokba. Léthangulatokat érezhetünk meg ebben a kínosan ismerős világban, de úgy, hogy közben megszűnik az idő, s úgy röpül el az a hetven perc, hogy észre sem vesszük.
Ahogy von Finkelstein megjárta a Dunával még a hidak építése előtt, ahogy a közlekedési dugót szidja a szeretőjéhez igyekvő férfi a hídon, ahogy az asszony megtudja, hogy a férje halálos beteg, ahogy a volt férj rádöbben: őt is ugyanúgy el lehet hagyni, ahogy ő tette nejével egykor, úgy nyomkodják hatalmas ujjként a közönséget ezek az orvosként diagnosztizáló történetek, a nézőtér pedig foltokban ott nevet, ahol fáj.
Kapuzárási pánikban szenvedő férjek, unalomba tespedt mellőzött, hízott feleségek, titkos szerető szerepére osztott nők. Mindegyikük sorsát átlengi a halál tényének szele. Mégis, az a fuvallat, mi történeteikkel keresztüllengedez a városon, nagyon is az életé. Pestről Budára és Budáról Pestre, hol felerősödve a Duna fölött, hol megpihenve valamelyik híd pillérjén, ráközelítve lejárt szavatosságú szerelmeikre, de mindig humorral, és sohasem ítélettel.
S mindegyik tanulsága arra int, hogy érdemes néha az életünket egy lépés távolságról úgy figyelni, ahogy Háy figyeli szereplőit, és ahogy az előadó, mesélő, házigazda, azaz a történeteknek arcot adó Rátóti Zoltán is teszi: végtelen szeretettel. Kortárs fabulává nemesítve őket, épp annyi távolságtartással, amivel még érintésközelben tartja az eseményeket, mégis egyszerre láttatva azokat kívülről, és belülről. Hitelesen, méltósággal, de pátosz nélkül.
Ahogy meséli ezt a Nemzetiben is már évek óta, és ahogy a közönségnek adomázott saját életéből az előadás után: közvetlenül, emberin, szerethetőn, megkapó őszinteséggel.
Mert beszélnek egymással férfiak és nők, férjek és feleségek, barátok és barátnők, hol visszafojtott rémülettel, hol ellenállhatatlan iróniával. Titkos randevúkon, otthon, úton vagy útközben. A szereplők, a helyszínek és a beszélgetések mind ismerősök: a boldogság hajszolása a téma. Házasságon innen, és azon túl is. Aki még innen van, belülre vágyik, aki benne van, másfelé kacsingat. De ha a pesti férfiak karjai nem ívelnék át hidakként a budai lányok vállát, miközben szerelmük szellője e két város közt ide-oda lengedez, leomlanának azok, s mindnyájan beleesnének a Dunába.
