a gyulai vásárok helye egy 1867-es ábrázoláson
Eleink számára a vásár egészen más tartalmat hordozott, az esztendő – időben és térben – viszonyítási pontként számon tartott, a hétköznapok egyhangúságából kiemelkedő eseménye volt, „mely – a korabeli értelmező szótár definíciója szerint – évenkint valamely helyen csak néhányszor fordul elé, melyre távolabb vidékről is vagy egész országból, tartományból öszvegyülnek az adók-vevők, s mindenféle áruczikkeket nagyobb mennyiségben hordanak öszve”. Az áruházak, üzletláncok megjelenése előtti időszakban a vásárok bőséges árukínálata biztosította a család éves élelem- és az állatállomány takarmányszükségletét, innen került ki a ruházat és a háztartási eszközök döntő többsége, a gombostűtől a pipán át a kenyérdagasztó teknőig.
Az uralkodó 1792-ben – a környékbeli lakók kényelme szempontjából – hetivásárt engedélyezett Gyula városának, s annak jövedelmét az uradalom tulajdonosának, özvegy gróf Károlyi Antalnénak adományozta. A péntekenkénti hetivásáron kívül városunkban minden évszakban egy-egy országos vásárt is tartottak. Ha a kitűzött országos vásár napja a hét elejére vagy közepére esett, akkor annak a hétnek a vasárnapján, ha pedig hét végére esett, a rákövetkező hét vasárnapján került rá sor. A nagy kolerajárvány évében, 1831-ben a szeptember 8-án esedékes gyulai országos vásárnapot október 24-re halasztották. A változást újsághirdetésekben tudatták a nagyközönséggel. A téli, Pál-napi gyulai vásár specialitása a sertésfelhajtás volt, a kínált állatlétszám nem ritkán a százezret is meghaladta. Az áldozócsütörtököt követő tavaszi vásáron cserélt gazdát a legtöbb szarvasmarha, a Mária Magdolna-napi nyári vásár főszereplői a lókereskedők voltak, igás- és hátaslovaik iránt óriási kereslet mutatkozott az uradalmi és parasztgazdaságok vagy a katonai tisztikar részéről is. Kóhn Dávid lapszerkesztő visszaemlékezése szerint a vásári közönség kedvelt látványosságának számított az orosz hajtók bravúros gyakorlata, akik a Besszarábiából hozott hámot, nyerget nem ismerő szilaj ménesből pányvával szedték ki az elkelt darabokat. Az őszi, Kisasszony-napi gyulai vásár a gubacsról volt nevezetes. Ez a tölgyfákon képződő termény elsősorban a tinta alapanyagaként szolgált, de szövetfestésre, bőrkikészítésre, cserzésre is használták.
egy hamis marhapasszus 1832-ből
Ha hihetünk a helypénzfizetési tarifaszabályzatnak, a vásárokban a legnagyobb érdeklődésre és haszonra a kávémérők és a komédiások számíthattak: sátraik után előbbiek két, utóbbiak egy forintot róttak le. Nagyobb összeget fizettek még a vászonárusok (48 krajcár), valamint a puskaművesek és szűrposztósok (40-40 krajcár) is. Óriási kínálat volt élelmiszerekből, élvezeti cikkekből (bor, pálinka, kávé, pipa, dohány, tobák), használati tárgyakból, a csipkétől, gyertyától, fésűtől kezdve a gyolcson, késen át a szövőszékig vagy a szőlőkaróig…
Egy-egy országos vásáron sok árus, kereskedő sereglett össze az ország számos vidékéről. 1799-ben a Kisasszony-napi vásárra a környékbeli, szegedi, debreceni és Arad megyei (buttyini, siklai, pécskai, lugosi, világosi) marhahajcsárokon kívül a távol eső Besztercéből, Erdélyországból és Árva vármegyéből is hajtottak eladásra szánt jószágokat Gyulára. Egy hagymát, dohányt „egyéb aprólékokkal” kínáló rácvárosi asszony időt, fáradságot nem kímélve Budáról Szarvasig gyalog vándorolt portékájával, ahonnan tót piacozókkal szekerezett be a gyulai vásárba.
A helybeli árusok, ha a szükség úgy hozta, ugyancsak messze földet bejárhattak árukészletük beszerzése érdekében. Szabó Mária magyargyulai kofaasszony 1803-ban Szentesen vásárolt 650–650 csomóból álló két bála dohányát kívánta idehaza értékesíteni, de a szállítással megbízott csorvási csősz tetemesen megrövidítette. Igazát a járási főszolgabírónál kereste, de a vásározók apró-cseprő ügyei az uradalom vagy a város tisztviselői elé is kerülhettek.
a gyulai sertésmázsáló rajza 1926-ból
Sajátos igazságszolgáltatási fórum volt az alkalmi vásárbíróság, amelynek rendszerint útlevél nélkül kóborló személyekkel, zsebtolvajokkal, boros fővel verekedőkkel, nyakaskodó ellenszegülőkkel gyűlt meg a baja. A vásárbírák gyors, diplomatikus eljárása többnyire sikeresen simította el a kisebb-nagyobb feszültséget, az eladó és a vevő között támadt nézeteltéréseket. A büntetés általában nyilvános dorgálásból, indokolt esetben pénzbírság megállapításából állt. Az 1835. május 31-i országos vásáron kézre került egy szemfüles lótolvaj, aki akkor talált tette elkövetésére kínálkozó alkalmat, amikor az eladó és a vevő áldomást ittak az italmérő sátorban. Ugyanitt borozás közben lába kelt egy kétegyházi vásározó bundájának, amit a tettestől, a varsándi csikóstól sikeresen visszaszereztek. Nagy Galambos Péter miután egy icce bort elfogyasztott, elárulta, hogy nincs pénze, ráadásul káromkodott is, és ütlegelte az italt mérő nőt, fejéről a kendőt lehúzta és darabokra tépte. A duhajkodó vendég a sértésért egy forint harminc krajcár pénzbüntetést kapott. Goldstein Adolf pesti kereskedőt azért kísérték a vásári bíróság elé, mert – elég szokatlan módon – megverte a nála vásárlókat. Tettéért megdorgálták, továbbá a sértettek számára két forint harminc krajcár megfizetésére kötelezték.
A visszaeső bűnözőket és a nagyobb súlyú bűntények elkövetőit a vármegyei vagy az uradalmi tömlöcbe zárták, és büntető törvényszéki eljárást indítottak ellenük. Erre a sorsa jutott nemes Horecsnyi Sándor Gömör megyei molnármester és obsitos katona is, aki az 1802. évi Kisasszony-napi vásárkor sátort nyitott, de italos fővel lányát, vejét és gyomai nászasszonyát onnan durván elparancsolta, káromkodott, a rendteremtésre kirendelt vármegyei hajdúkkal tiszteletlenül viselkedett, a várnagyot egy rezes pipával homlokon ütötte. 1835-ben több hamis ötforintos bankó került forgalomba, ami nagy izgalomban tartotta a vásározókat. A személyleírás szerint egy kistermetű, szürke rövid kabátot viselő férfi („alacsony ember ánginés hamuszín kopott jankliba”) egy-egy szitáért és rostáért, valamint nyolc istrángért fizetett a hamis pénzzel a szitás- és kötélverőmestereknél.
magyar nők naptára 1885-ből
Notórius, országos hírű tolvajok is fel-feltűntek vidékünkön. 1799-ben egy magát budai árusnak kiadó bűnözőt csíptek nyakon, aki korábban Székesfehérváron gyolcsot lopott, a lévai vásárban megtámadott egy görög kereskedőt, és Gyulán is volt mit a fejére olvasni. Tettestársaival Bizai Márk gyulai vásári sátrából vásznat és keszkenőt lopott közel ötven forint értékben, és úti ládájából is jó néhány tisztázatlan eredetű holmi került elő (ólomcsat, óngyűrű, borotva tokkal, tükör, húr drót, papiros képek, istenes énekek, kalendárium, sáfrány, olló, tapló).
A rendezett vásározás biztosítása, az eladók és a vevők biztonsága feletti őrködés hosszú időn át a vásárbíróság feladata maradt. A 19. század második felétől helyi szabályrendeletekkel biztosították a vásári rendet és a helyszíneket, rögzítették az időpontokat. Ezek az 1870-es évektől életbe lépett szabályzatok – módosításokkal – két-három emberöltőn át szolgálták a város kereskedelmét, a pénteki hetipiaci nap pedig a ma háziasszonya által is számon tartott árubeszerzési alkalom.
