Gyulai Hírlap - Monti csárdását kétszer is eljátszották

Elek Tibor színigazgató köszöntő szavai és Baráth János református lelkipásztor rövid igehirdetése után elsőként George Enescu egyik balladája csendült fel a templomhajóban. A besorolhatatlan stílusú műveket írt szerzőtől, aki egy Botosani (Moldva) megyei apró faluban látta meg a napvilágot 1881-ben, majd tehetségének és szépségének köszönhetően ünnepelt sztárrá lett, ezúttal egy szokatlanul nyugodt hangvételű darabot hallhattunk.

A komor, mélabús hangulatot tovább mélyítette a következő produkció, Albinoni közismert Adagiója, amely megfelelő alapként szolgált ahhoz, hogy Mozart utolsó, 1780-ban írt K 336-os C-dúr templomi szonátájának frissességét jobban átéljük és értékeljük. Nagy Henriette orgonaművész ebben sokat segített. A műben ugyanis a hangszerek királynője kerül előtérbe, ami olybá varázsolja az egész anyagot, mintha csak nyitótétele lenne egy versenydarabnak.

A műsorrend szerint ezután Haydn C-dúr 2-es számú orgonaversenye hangzott el Anthony van Hoboken rotterdámi származású zenetudós és gyűjtő Hoboken-katalógusából. A cím alatt Haydn teljes életművének tematikus kollekcióját kell értenünk, amelyben az egyes műveket Hoboken-számokkal (röviden: Hob.) látták el. A kettes C-dúrral a XVIII-ast párosították. 

A közép-kelet-európai összeállítás Fritz Kreisler régi bécsi táncdallamaival indult, ilyen füzérben: Liebesfreud (Szerelmi öröm), Liebesleid (Szerelmi bánat) és Schöne Rosmarin (Szép Rozmaring). Mivel ma már ritkán játsszák, többször is akkor tapsoltunk bele a tételekbe, amikor még nem kellett volna. Elnézést kérünk ezért az aradiaktól és a karmestertől, aki arra kényszerült, hogy a közönséget is vezényelje. Előfordul.

A felhozatal igazi üzenete úgyis csak a rendezvény második felében kezdett el kibontakozni, abban a pillanatban, amikor az előadók, akik a Bánság határsávjának északi oldaláról jöttek, előálltak egy szerb dallal. Azt kívánták ezzel jelezni, hogy mindnyájan egy hangsúlyosan multikulturális régióban élünk, ahol tiszteljük és szeretjük egymás hagyományait, eredményeit, még ha a valóságban ez nem mindig van így. Választásnak mindenesetre megfontoltnak bizonyult, mert az 1962-ben Szávaszentdemeteren (Sremska Mitrovica) született Nebojsa Jovan Zivkovic marimbára és zenekarra komponált, összetéveszthetetlenül szerb koncertje hatalmas tetszést aratott a délszláv ritmusokkal ma már csak ritkán találkozó gyulai publikum körében. A Prokleti koreni ebben az esetben a mű címét jelentette. Érdemes lett volna ezt pontosítani a plakáton.

Tágabb értelemben vett kistérségünk román zenei vívmányait a resicabányai Doru Popovici képviselte, nem véletlenül, hisz több szállal is kötődik hozzánk, magyarokhoz. Mindenképp kiemelném, hogy tanítványa volt Ligeti Györgynek, édesapja pedig, Ioan Popovici a hírhedt szamosújvári (ma Gherla) politikai börtönben halt meg, ahol halálra kínozták az 1956. évi magyar forradalommal való szimpátiája miatt. Már csak ezért is megérdemli a fia, hogy a református templomban előadott, 1968-as Codex Caioni című, eredetileg vonósokra és zenekarra komponált darabjának címét lefordítsuk magyarra. Doru Popovicitól tehát a Kájoni-kódexet hallgathattuk meg.

Itt jegyezném meg, hogy bár Monti csárdását kitörő örömmel fogadta a nagyérdemű, s szólistáját, a marimbán virtuskodó Sara Gheorghét, az aradi Sabin Dragoi zeneművészeti szakközépiskola tanulóját alig engedte lemenni a pódiumról, kicsit rossz szájízzel maradtam amiatt, hogy a magyar klasszikusokat nem Liszt, nem Kodály, nem a nagyszentmiklósi Bartók, és még csak nem is a lugosi Kurtág György képviselte ezen az estén. Szép volt Monti, de kevés.

A koncertet, amelynek erejéből picit elvett a hely nem túl előnyös akusztikája, az argentin Piazzola tangója, a Por una cabeza, s két ráadás, visszajátszás zárta le.

A zenekart Dorin Frandes vezényelte, szólistaként Nagy Henriette (orgona), Sara Gheorghe (marimba) és Florin Gherghel (hegedű) működött közre.