„Egy jó Magna Cum Laude koncert közepén is be lehet rúgni.” Ezt Mező Misi, a zenekar énekese mondta, hozzávetőlegesen a decemberszombati Magna Cum Laude koncert közepén. Tudjuk bizonyítani, benne van a telefonunkban. Arra ugyan nem emlékszünk, a kijelentés vagy javaslat mi okból hangzott el, de voltak jelek, amelyek arról árulkodtak, megtette a hatását. A karácsonyi Magna-buli szíverősítője ekkortól kezdett igazán hatni.
December huszonhatodika, a szentestét is beleértve: harmadnap. Sose jobb, sose szebb alkalmat, hogy a Magnatofon című albumával aranylemezes, tíz esztendős gyulai zenekar, a nagyjából percről percre népszerűbb Magna Cum Laude idehaza is köszönetét fejezze ki gyarapodó rajongótáborának. Igaz, nem először az évben, de mégis. A köszönet jelesre értékelt külön gesztusa, hogy négy gyulai bandát látnak vendégül, színpadra lépésük sorrendjében: a Jaffát, a ZöldÖvezetet, a Dirty Slipperst és a Blades-t. Tényleg szép, tényleg jó, tényleg örvendetes. Ilyen lendületű mondatokba általában egy „de” kívánkozik, de nincs ez másként ezúttal sem. Karácsonyi okokból, akár Laokoón és fiai a kígyókéban, küzdünk a rokoni látogatás szorításában, minek nyomán nem annyit látunk az est első felvonásából, amennyit szerettünk volna. Látjuk, hogy délután ötkor van kapunyitás, amikor rendes zeneszerető emberek még a szikkadt bejglit majszolják, és hogy jegyünk felmarkolásakor csupán néhányan lézengenek a kulturáltan berendezett csarnokban. És látjuk, hogy amint hét óra magasságában visszatérünk, nem sokat változik a helyzet: szülők, közeli haverok, és hogy leginkább a lelátón üldögél a vendégsereg. Legyen bár szombat, kevés helyet tudunk elképzelni a világban, ahol hét óra körül rock n’ roll van. Ehhez képest másfél óra múlva már koncert-késznek tűnik a csarnok, amin szolidan hömpölygő tömeget kell érteni, azaz nincsenek zavarba ejtően sokan, nincs „teltház”, ilyen nyilván nem is lehetséges a Nagy Feróval megspékelt, másnapi pesti buli előtt, ám ami van, nem kevésnek látszik – így hát az is.
Jut eszünkbe, gyarapodó rajongótábor. Már a tavaly nyáron megrendezett szanazugi Magna-táborban is észrevehető volt, hogy a táborlakók valóságos kis kommunát alkotnak, nem csodálkozunk hát, hogy nem egy arc visszaköszön a mostani koncerten is. Elég a zenekar internetes vendégkönyvét olvasgatni, percek alatt szembetűnővé válik ez a gyakran önszerveződő, a zenekar tagjait is rendszeresen – kölcsönös – játékba vonó közösség.
A huszonhatodikai koncert erősen indul. Nem a nyitódalra, a Minden állomás címűre gondolunk, lévén, nem tartozik kedvenceink közé, és nyilvánvalóan ütősebb kezdés is elképzelhető nála (akár a Nóra vagy az Osztály), de a másfél órás attrakció során rendszeresen fölemlegetett vidékiség, a Békés megyéhez kötődés, a gyulaiság hangoztatása érthetővé teszi a neki kijelölt helyet. A tematikán túl az erős kezdés mellett szól a kifogástalan hangszerelés: hogy „megszólal” a cucc, de a színpad két oldalán fölhúzott kivetítőkkel sincs gond, és a fénytechnika sem okoz csalódást. Ehhez jön, hogy nem rossz a számlista, amit a Magna Cum Laude összeállított erre az estére – mondhatni, van minden. Ha valaki andalgós fajta, megteheti az érzelmes Adnod kell-re, amit ráadásul Deep Purple-vel bolondítanak meg. Fölcsendül a dal („hogy is hívják”), amelyben csajok nevei hangzanak el, jó helyre kerül a bájos Lehet, hogy eltört és a játékosan nosztalgikus Nóra – s természetesen a Vidéki sanzon is, amely záróakkordnak tűnik, legalábbis teljesen úgy van eladva, az énekes a közönség között csalinkáz, kíváncsiskodó tekintetek szegődnek a nyomába, családias a hangulat, szeretünk benneteket, sziasztok.
Mindezek ismeretében és hangsúlyozásával jelenthető ki csak, hogy – ami bennünket illet – mindösszesen két „hibát” találunk a koncertben. Az egyik afféle kötelező jellegű, tekintve, hogy óhatatlan marad az embernek hiányérzete, ami ebben az esetben, mondjuk, a Lemegy a nap, a Sirató vagy az Engedj el! kimaradását jelenti a repertoárból. A másik, hogy a húzós felvezető dalok után büfére késztető lágyulás következik, nem emlékszünk, pontosan hány szám erejéig, de nem tűnik rövidnek a periódus. Erőt vesz magán a kétely, hogyan lehet innen felállni, de a „koncert közepétől” határozottan sikeresnek tekinthető a csapat vállalása – megnyugtató, hogy dacára a nőknek, a nyájasságnak, az érzelmes húroknak, melyeket a zenekar előszeretettel penget, ez a zene élőben tisztességesen szól: odaver, hogy másképp fogalmazzunk, mint egyébként szeretnénk. Hogy mégiscsak rockzene.
Volt idő, amikor Kispál-koncerten rimánkodtunk – altersznobok –, mindegy, mit játszanak, csak a Csinibabát ne. Ehhez képest rendesen meg vagyunk ijedve, hogy a Vidéki sanzon utolsó taktusai után valóban jön a búcsú, és sehol a népszerű koccintós nóta, a mulatós. Magnán edzett ember nyilván tudta azt, ami számunkra minden szempontból kellemes meglepetés: a banda a Pálinka dallal zárja a koncertet. Az atmoszféra besűrűsödik, hol pálinkafesztes, hol lagzis a hangulat. Tetőfok, hágás. „Pálinka, szerelmem, légy az enyém”, hallatszik a fohász, és kicsit bele is fészkeli magát a fülbe.
Hosszú-hosszú tízpercek múltán is sokan tántorognak a sportcsarnok környékén.
Megvolt.
