Gyulai Hírlap - Székely Jánosról tartottak konferenciát Gyulán

Székely János (1929–1992), az erdélyi költő, író, drámaíró kedden és szerdán állt a tudomány fókuszában. A 20. század második felében a magyar irodalom sokoldalú egyénisége, költő, prózaíró, drámaíró, tanulmány- és esszéíró, műfordító volt. A Kulcsár Szabó Ernő-féle magyar irodalomtörténetből még a neve is kimaradt, méltatlanul. Pedig a Caligula helytartója című 1972-es drámájával (amelyet először éppen 40 éve mutattak be Gyulán, Harag György rendezésében) világirodalmi rangra is emelkedő életművet hozott létre, amely túllép és túlmutat a regionális (erdélyi) és aktuálpolitikai meghatározottságokon. Lengyel Balázs irodalomtörténész szerint verseng a camus-i vagy orwelli magasságokkal (előremutató és mégis aktuális), úgy véli: „Ha nem magyar írja, világhírű”. Legjobb művei minden személyes vallomásszerűségük ellenére kifejezik a 20. századi ember transzcendens fogódzóktól való megfosztottságát, és egyetemes igénnyel fogalmazzák meg a szerző korának közösségi sorskérdéseit.

A Gyulai Várszínház kétnapos programsorozattal hívta fel az életmű teljességére a figyelmet, mindkét nap végén a Caligula helytartója új bemutatójával (Szász János rendezésében, aki maga is Harag-tanítvány, statisztaként volt jelen az első rendezéskor) tisztelegve az életmű előtt. Székely korábban is nagyobb tiszteletnek örvendett költőként, prózaíróként, esszéistaként, mint drámaíróként. Magyarországon viszont a nemzetiségi irodalommal szembeni jellegzetes, a romániai magyarság létviszonyairól, sorsproblémáiról, tragikus dilemmáiról áttételes híradást váró befogadói elvárások következtében, a költőről és a prózaíróról alig-alig tudva Székely nevét egyáltalán íróként ismertté éppen a drámák tették. Ebben nagy szerepe volt a Gyulai Várszínháznak, amely sora mutatta be a történelmi drámákat, amelyeket viszont a romániai színházak addig pellengérre tűztek (Dózsa 1977, Caligula helytartója 1978, Hugenották 1980, Vak Béla király 1982, Mórok 1991). 

 Az előadók mindannyian egy-egy oldaláról mutatták be Székely János nagyságát. A recepció rendkívül színes. A két napon számos szakmai és személyes hangvételű megszólalást hallottunk, amelyek olykor a szigorúan szakmai, jaussi, gadameri recepcióesztétika és az irodalomelmélet parnasszista magasságaira törtek. Emiatt alább csak az előadók mondanivalójának olvasóbarát, lényegi elemeit közlöm. Álljanak itt ABC rendben.

Bertha Zoltán József Attila-díjas magyar irodalomtörténész, könyvtáros, egyetemi tanár, kritikus előadásában rávilágított, hogy teljesen nyilvánvaló a ma már egyre szélesedő olvasóközönség előtt, hogy Székely János az erdélyi magyar irodalom - egyszersmind az egyetemes magyar literatúra - utóbbi korszakának kivételesen jelentős alakja – a sajnos már elhunyt Sütő András, Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos mellett.

Elek Tibor a Gyulai Várszínház József Attila-díjas direktora éppen 20 évvel ezelőtt fogott hozzá a Székely-monográfia megírásának (akkori doktori téma), amely munkát - rajta kívül – egyedül csak Szász László végezte el. 1998-ban még élt Görömbei András professzor, a mester, akinek nyomán maga Elek is úgy véli, hogy a romániai magyar irodalom felszabadulás utáni első nemzedékében Székely János költészete intellektuális erejével, a Nyugat költőire emlékeztető formakultúrájával, a Szabó Lőrinc-i önelemzés őszinteségével vívott ki magának megbecsült és külön helyet. Az esszéíró Székely legsikerültebb kötete Elek szerint A valódi világ. Ebből jól látható, hogy a művek esztétikumát a jellegzetesen egyéni, talán a filozófia szak okán kialakított gondolatrendszer formálta, amely erősen hajlik az egzisztencializmus felé, s talán a sokműfajúság is abból ered, hogy egy nagy gondolkodó egész életében kereste, majd felismerte, hogy igazságai kimondásához az irodalom az egyetlen lehetséges embertől eredő alkotási forma.

Falusi Márton József Attila-díjas magyar költő, szerkesztő rávilágított, hogy a költő-filozófus Székelyre igen kevés figyelmet fordít a kutatástörténet. Pedig a versbe rejtett gondolatiság az egyik legfontosabb ismérv. „Verseimben a gondolat a fontos, nem a vers.” – írta maga a költő is. Ezért sima, hagyományos verselésű, explicit megfogalmazású, terjengős, diszkurzív, sőt olykor rekapitulatív előadásmódú, a mai olvasónak elavult verseket írt. Szándékolt konzervativizmus jellemezte. A verseik a hatvanas évektől kezdve mindinkább rutinírozódtak. Székely megállapította, hogy a magasköltészet halott. A halálos ítéletét a formai-nyelvi konvenciók felszámolása, az újítás elve, egyszóval az önmagára licitáló avantgárd hajtotta végre, miközben elveszett az organikus emberközösség, atomizálódott a társadalom, amelyet a vallási-politikai ideológiák és a hozzájuk rendelt propagandák tökéletesen manipuláltak. A költészetnek elveszett a funkciója, így az értéke is! Villámként csapott le a Székely-felismerés: „Olyan korban írtam én verseimet, amikor szégyen volt embernek lenni. Morális helyzetnek ez szörnyű, de költői helyzetnek nem éppen érdektelen.”

Markó Béla szintén József Attila-díjas magyar költő és író, tanár, szerkesztő, politikus. 1976-1989-ig dolgozott egy szerkesztőségben Székely Jánossal, akivel a marosvásárhelyi Igaz Szó (1990-től Látó) című lapot szerkesztették. Markó mondhatni Székely felfedezettje, hiszen első versei az Igaz Szóban láttak napvilágot. Kapcsoltuk tehát személyes és munkakapcsolat is volt. Meghatóan emlékezett az egykori versrovat-szerkesztő hitelességére, rendkívüli igényességére, didaktikusságára, lelkiismeretességére. Székely megtanította környezetével, hogy a diktatúra borzalmai között is lehet embernek maradni. 1992. szeptember 3-án (11 nappal a mester halála után) megszületett a Székely János íróasztala Markó-szonett. 26 év távlatából is hátborzongató volt a felolvasása. Ahogyan A tökéletes szerep című esszéé is, amelyből tulajdonképpen az egész konferencia legtanulságosabb gondolatait emelhetem ki: „A hatalom tulajdonképpen vágyik arra, hogy szembeforduljunk vele, mert csak így tudja kimutatni az erejét. Székely János nem adta meg ezt az esélyt neki, ő egyszerűen azt mondta, hogy a hatalom nem jó, és nem rossz, a hatalom erkölcsileg nem minősíthető, mert a hatalom mindig idegen az embertől, a hatalom embertelen. A hatalmat csak úgy lehet megalázni, ha közömbösek vagyunk iránta. Egész életfilozófiája erre épült szerintem. A hatalom iránti gyűlöletet fokozatosan megvetéssé, majd lenézéssé, végül közönnyé változtatta. Így lett boldog ember, mert megmenekült a hatalomtól.”

Szakolczay Lajos Széchenyi-díjas magyar irodalomtörténész, irodalom- és művészetkritikus, szerkesztő a drámaíró Székelyről elmélkedett. Bemutatta, hogy drámaíróként az ábrázolt és átélt antinomikus erkölcs az életmű igazi, „vágyott" csapdája. Az erkölcs egyik szempontból: önként vállalt tilalmak rendszere, humánus önkorlátozás az együttélés érdekében. Tehát jó. Másik szempontból: világtörvények hatálytalanítása, erőszaktétel a természeten, tehát rettenetes. Mindnyájunkban ott rejlik az Enkidu-sors kényszere, egy ősi „bűnbeesés”, amely egy közös tudatból táplálkozik.  Az ember egy „romantikus állat", a kérdezhetetlent is meg akarja kérdezni, ismerni. Az író még ezen belül is kényes és furcsa szerzet, gyakran nem ismer bírót maga fölött. Igaz, Székely is visszautasított minden díjat, amíg tehette, hiszen szerinte a díjak már a hatalom kreálmányai, kiosztásuk esetleges, olykor politikai töltetű (nem fogadta el a Pezsgő-, József Attila-, Kossuth-díjakat). Ugyanakkor a szerénység is póz, tudatos egyénieskedés, amikor az „önbecsülésemet nem teszem függővé mások ítéletétől”, de ez nem jelenti azt, hogy nincs kételkedés. Minden dráma az efféle kétségek között vívódó lélek lenyomata, az illyési, Németh László-i drámaírói törekvések folytatója, amelynek lényege, hogy az egyén és a történelem, az egyén és a hatalom viszonya fokozottabb gondolatiság, filozofikusság, esszészerűség irányába visz. Előkészített, már-már hitvitázó dialógusok, amelyek nagyon dialektikusak, erkölcsiségük szenvedélyes, logikájuk hibátlan, gondolati alapjuk makulátlan.

Szász János Balázs Béla-díjas magyar színházi és filmrendező, dramaturg, forgatókönyvíró, egyetemi tanár, érdemes és kiváló művész, aki 40év után elvállalta a parabolikus történelmi drámának is tartott Caligula helytartója újraértelmezését. Világos, hogy a Palesztinában, i. sz. 39-41-ig játszódó történet ma is a hatalmi meggyőződés és győzés, a nemzeti fennmaradás, a hitükben elő és éltetett népcsoportok igazságainak összetűzését festi meg, s mindezt a drámai hősök benső vívódásain keresztül, amelyhez a gyulai várban egy dinamikus színtérkezelés társult. Jól érzékelhető, hogy egy a hatalom fogaskerekei közzé szorult ember kálváriáját láthatjuk újra megelevenedni. Hogy ebből mi megy át, a néző dönti el.   

Szász László értelmezésében a Székely-kritika, próza erősen esszéisztikus. Egyszerre irányul az örökérvényűnek vélt erkölcsi normák ellen (mert megvalósíthatatlanok) és az erkölcsi normákat hatálytalanító bármiféle társadalmi berendezkedés ellen. Egyszerre irányul a kommunista ideológia és az intoleráns vallási buzgóság ellen: mindkettőben agresszivitást fedez fel, mindkettő erkölcsi dogmákat hirdet, miközben az egyéniség életterét szűkíti. Életműve a keresztény etika hiányát, az egzisztenciális vákuumot ábrázolja. Ezért választotta a kivonulást, a különutas-sorsot, közéleti cselekvés helyett a reménytelen alkotást. Mindvégig távol tartotta magát a politikától, a kétkedő értelmiségi álláspontjára helyezkedett.

Emlékezetessé tette a konferenciát, hogy Elek Tibor meghívására jelen volt a vér szerinti örökösök közül Székely János lánya, Orbók Sándomé Székely Ilona, aki civilben csíkszeredai erdőmérnök. (Megjegyzem, neki van még egy öccse, Székely János Jenő, aki egy Magyarországon élő, kiváló szobrászművész.) Így kaptunk teljes képet az életműről, de egy picit az emberről, vadászni szerető, bridzsért rajongó, sokat dohányzó, mindig következetes és világértékeket közvetítő apáról, akinek szintén megvolt a mikszáthi „egy különös házasságai”, egy viharos kapcsolat az ugyancsak szépíró Varró Ilonával. 

Összegzésképpen elmondható, hogy Székely János munkásságában megvalósult a magánemberi-alkotói éthosz és cselekvés lehetséges összhangja. Azáltal, hogy elutasította a kor és a hatalom által felajánlott szerepet, és egy láthatatlan – mert a társadalom szerint nem létező – üdvösség-régióba vonult vissza, amelyhez alkalmas világot is teremtett versben, esszében, drámában, epikában.