Müller Péter állandói ámulatba ejtőek. Számba vehetjük mindjárt a közönséget, ha nem is épp számszerűen. Hol még a színpad lépcsőjén is ülnek, hol még a függöny mögötti sarokban is állnak, annyian kíváncsiak rá. A művelődési központ Kultúra Kávéház rendezvényén is csak a csilláron nem lógtak, vagy még a csilláron is lógtak, ha így jobban tetszik. Ezen kívül valószínűsíthető, hogy ugyanazok járnak előadásaira alkalomról alkalomra. Ez már csak azért is lehet így, mert az író-dramaturg sorra megjelenő kötetei is ugyanazon témát járják körül, mégha mindig új köntössel ruházza is fel azokat: új cím, új központozás, mégis, ami felé fordul, az úgy van jelen, mint a Nagy Állandó… Ami van, mint amire/ről egész életünkben kérdezünk – s ami mint fellelhető, mindenkit megnyugtató, mindenre gyógyír-válasz: van-e. Müller Péter hosszú évek óta kutatja, élettapasztalatainak, filozófiáknak tükrében vizsgálja, tanulja és tanítja mindazt, ami arra a dilemmára vonatkozik, lehetünk-e minden nehézség, csapás ellenére örömtelik, békések, s egyáltalán van-e értelme áldozni a múlandóság oltárán. Ő azt mondja, van.
Hogy tudósa inkább, vagy hívője a bizonyosságnak, könyvei olvastán is nehéz felvetés. Ugyanúgy szavai hallatán, habitusának megnyilvánulásaiban is kifejeződik, hogy – természetesen persze – is-is, ez is az is. De hogy melyik volt előbb, a tudós, vagy aki hisz, a tyúk és a tojás esetéhez lehet hasonlatos. Legelőször, legbiztosabban, volt a csodálkozó, a kérdező ember… Fiatalon „megélte a halált”, egy találó golyó jóvoltából, érezte a túlpart vonzását és visszatért. Ez az „utazás” meghatározó, életre szóló élménye lett, melyre csaknem minden fórumon hivatkozik, melyet elmesél. Mint bevallja, szeret mesélni.
A kérdező Müller Péter aztán válaszokat is talál. A laikusokat olykor zavarba ejtő állításokkal szembesíti. Akinek az egója kemény, nehezen él át minden átváltozást – jelenti ki. Ez sok más mellett azt is jelenti, hogy nehéz meghalnia. Ősi korokban, ahol az emberek a szeretet élményét még nem felejtették el, nemcsak boldogabban éltek, de könnyebben is haltak meg, mint mi. Az énföladás kikerülhetetlen sorsfeladat: s ezt már életünkben is megéljük, ha szeretünk. Igen, ha szeretünk, egy kicsit meghalunk! A szónak nem abban az értelmében, hogy kampec, és örökké végünk van, hanem úgy, hogy kiteljesedünk.
Furcsa módon előző, Örömkönyv című kötetében ír a feladásról, halálról az író, aminek mintha továbbfejtése lenne a gondviselés-elengedés problémakörének feltárása. Nyomán pedig legújabb munkájának megjelenése, melyet Gondviselés címmel vehet kezébe az olvasó.
- Ez egy beszélgetőkönyv - mutatja be írását a szerző. – A sorsunkról szól. Kihasználom azt a helyzetet, hogy hetvenhárom éves lettem, és vissza tudok nézni. Történetem vége felé kezdem már érteni a sorsom rejtett összefüggéseit. A megvalósult jövőmben élek. Csakis azokról a gondolatokról írok, amelyeket megéltem. Számadás is ez a könyv az életemről. S mint minden emberé: tele van csodákkal. Ezekről beszélgetünk. A várakozás művészetéről, a jövőnk sejtelméről, a sorsteremtés mágiájáról, a gondviselésről és a szellemvilág segítségéről. Arról, hogy van egy dalunk, a mi dalunk, s meg kell hallani, ha szól.
Az utolsó mondatot, valami miatt tévesen úgy olvasom: s meg kell halni, ha szól. Egy percre elidőzik agyamban a gondolat, mi szerint így is van értelme. Ne ez legyen a mégse a végkicsengés, hanem legyen a Gondviselésé. Lehetetlen, hogy ne jusson most eszünkbe e szóról a közelgő Karácsony, ami a megváltás és személyes gondviselés ígéretnek születését ünnepli…
