Keresés


csak pontos egyezésekre
Keresés: oldalakon dokumentumokban, lapszámokban
Archívum
Gyulai Hírlap Archívum

Gyulai Hírlap - A karikatúra egy harcos műfaj

Összes cikk - fent (max 996px)
  A  A  A 
GYULAI HÍRLAP • Gurzó K. Enikő • INTERJÚ • 2017. szeptember 19. 15:00
A karikatúra egy harcos műfaj
Jeney Klárával és Fábry Jánossal beszélgettünk

Interjúalanyainknak – Jeney Klára és Fábry János művészeknek – a gyulai művelődési ház földszinti galériájában nyílt kiállítása augusztus 28-án, nem is olyan régen. Megfelelő alkalom volt ez számukra, hogy a két budapesti művésszel, művésztárssal elbeszélgessünk a karikatúráról mint bátor, harcos műfajról.

 

fábry jános és jeney klára

Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba

Először Jeney Klára grafikust, művészetterapeutát kérdeztük

Jeney Klára grafikus, karikaturista rendszeresen az 1990-es évek elején kezdett el rajzolni, mestere Korga György festőművész volt. Elsősorban grafikákat és portrékat készít. Művei 1995-től jelennek meg különböző lapokban és folyóiratokban (Magyar Nemzet, Kereskedelmi Élet, Napút stb.), egyéb kiadványokban, könyvekben. A Magyar Újságírók Országos Szövetsége Magyar Karikatúraművészeti Szakosztályának vezetőségi tagja.

– Miért lett karikatúraművész?

– Először portrékat rajzoltam napilapok részére. De ez nagyon régen volt. Aztán az újság megkövetelte, hogy bizonyos szövegkörnyezetbe karikatúra is kerüljön. Később kezdtem el ötvözni a két műfajt: a portrét és a karikatúrát. Nagyon fontos számomra, hogy a rajzon látszódjék maga a rajz, a rajz mint grafika. A portréban ez benne van. Ehhez adódik a humor, amely jellemzően az ábrázolt figurához rendelődik. Beethoven például egész életében olyan zeneműveket írt, amelyekben szabadság után vágyakozott. Ezt azzal próbáltam visszaadni, hogy a komponistával széttépetek egy láncot. Szokásom, hogy a megjelenített személyhez hozzárendelem azt a tulajdonságot, tárgyat, amely a leginkább kifejezi, jellemzi. Egyfelől azért, hogy a nézőközönség elgondolkodjon, másfelől azzal a szándékkal, hogy el is mosolyodjon.

– Kiről lehet jó karikatúrát készíteni: híres emberről, akiről szinte mindent tudunk, vagy a hétköznapiról, akiről semmit?

– Bárkiről. Rengeteg portrékarikatúránk van, sosem ugyanazt az anyagot állítjuk ki.

– Mindig együtt állítanak ki?

– Sokszor, mert így érdekesebb, és mert kiegészítjük egymást. Ha ketten állítunk ki, nem annyira unalmas. Amikor két stílus találkozik, sokkal többet ad a tárlat a közönségnek. De önálló kiállításokon is bemutatkozunk. Nemrég voltunk Debrecenben egy válogatással, a zeneművészeti egyetemen. Ott a muzsika és az irodalom került a középpontba.

– Hányan jelentek meg a megnyitón?

– Sokan. De akkor még csak a nyár elején jártunk. Egy hónapnyi hosszabbítást is kértek. Nagyon jó visszhangja volt a tárlatunknak.

– Mi lehet az oka annak, hogy a gyulaira kevesen jöttek el?

– Szerintem azért jöttek el kevesen, mert a nyár a végéhez közeledik. Vannak, akik még a szabadságukat töltik, együtt a gyermekeikkel, hisz indul a tanév, és erre nem igazán lesz már alkalmuk. Örömmel hallottam viszont, hogy a gyulai látogatók egyike, aki pedagógus, jövő héten három osztályt is el fog hozni ide, a kiállításunkra. A földszinti galériában ugyanis olyan portrékarikatúrák is láthatók, amelyek hatékonyan szemléltethetik az irodalom- és a zeneoktatás tananyagát. Ha egyetlen egy olyan gyermek is akad majd köztük, aki innen kilépve könyvet vesz a kezébe, vagy elolvas egy verset, akkor már megérte eljönnünk Gyulára. Az egyik célunk az, hogy a látogató, a felnőtt is, nézzen utána annak, amivel a műveinken összetalálkozik.

– Beszéljünk akkor a műről, arról, amely előtt állunk. Mit rejt és mit üzen az Ön Mendelssohn-Bartholdy-képe?

Mendelssohn 17 éves volt, amikor megírta a Szentivánéji álmot. A szeméből látszik, mennyire szerelmes, révetegen kóvályog a labirintusban. A zenemű eredetileg az erdőben játszódik, én viszont úgy döntöttem, hogy egy labirintussal fejezem ki a sötét helyszínt, a helyszín sötétségét.

 

 

Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba

– Lépjünk tovább. Móricz Zsigmond az Ön értelmezésében ülve beszél arról, hogy gyalogolni jó!

– Móricz imádott a karosszékében ücsörögni, mégis megírta a Gyalogolni jó! című kötetét. Humorosnak tűnt ez számomra, ezért megrajzoltam.

– Ady Endre is mond valamit a lángoló szekéren. Mit?

– Az Illés szekerén című vers mitológiai ihletésű. Illés próféta tüzes szekéren szállította az embereket ég és föld között, Ady ebben társadalmi témát látott. Engem az attribútum miatt ragadott meg. A tüzes szekér, amelyen Ady két szféra között hevesen száguldozik. Ezt továbbítottam. Még ha néha vicces is, a karikatúra bizonyos tekintetben egy komoly műfaj, alapos kutatómunka áll mögötte.

– Ön pedagógus is?

– Nem, nem. Nem a tanítás miatt alkotok. Azt rajzolom meg, ami nekem tetszik, amit meg is tudok rajzolni, és amiről úgy gondolom, hogy másnak is fog tetszeni. Kicsit kínlódom, de aztán egyszer csak megvan, és ez annyira jó érzés.

– Ha szabad kérdeznem: mi a legfőbb kereseti forrása, miből él?

– Terápiát tartok egy csoportnak, tizenöt személynek, akik nagyjából azonos állapotúak. Festünk, rajzolunk, szobrászkodunk, agyagozunk. Az elkészült művekből kiállításokat is rendezünk, ami számukra nagyon sokat jelent. Számomra is. Amikor stroke-on átesett emberekkel foglalkoztam, egészségügyi témákat is festettem. Abban segítettem nekik, hogy mielőbb visszakerüljenek, integrálódjanak a társadalomba. A komplex terápia, amelynek a művészetterápia is része, lényegesen megkönnyíti a gyógyulási folyamatot, feloldja és megakadályozza a depressziót.

 

 

Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba

A beszélgetést Fábry János iparművésszel, Pulitzer-emlékdíjas sajtóillusztrátorral folytattuk

– Ön miért készít karikatúrákat?

Fábry János iparművész, grafikus, karikaturista a Magyar Iparművészeti Főiskolán szerzett diplomát, ahol egy évig Barcsay Jenőtől tanulta az anatómiát. Az első karikatúrái 15 éves korában jelentek meg, azóta rendszeresen publikál, állít ki bel- és külföldön. Tagja a Művészeti Alapnak, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ), elnöke a MÚOSZ Magyar Karikatúraművészeti Szakosztályának. 1996-ban Pulitzer-emlékdíjat kapott.

– Mert a karikatúra egy csodálatos műfaj. Vérmérséklet és hozzáállás kérdése. Hisz látni kell a dolgok fonákját, látni kell a realitását, és mindezt szatirikusan kell látni. Ez az adottság nincs meg mindenkiben. Nincs meg az a képesség, hogy a megszokottól eltérően közelítse meg a valóságot, ne csupán lerajzolja azt, amit lát.

– Minek alapján választja ki a témáit?

– Annak alapján, hogy imádom a művészetet, az irodalmat, a zenét, a szimfonikust, egyebek mellett Brahmst. Jean-Philippe Rameu-ért például rajongok, nem tudtam megállni, hogy ne rajzoljam meg. Szeretek megfogni, körüljárni, tartalmilag végiggondolni egy-egy témát. A karikatúrarajzolás tulajdonképpen egy algoritmus. Első lépésben mindig a logikus gondolatsort kell megtervezni, második lépésben viszont már jó minőségű papír és jó minőségű tus is kell hozzá. Én egyből élesben rajzolok, hogy legyen lelke a vonalnak, ne legyenek rajta fölöslegek, a tartalom és a forma teljes egységet alkosson. Ezek alapvető művészeti kritériumok. De úgy is vehetjük, hogy a karikatúra, az alkotási folyamat egy nagy játék.

– Sosem dobott még ki rajzot?

– De. Ami nem tetszett, azt kidobtam.

– Hány karikatúra gyűlt össze az évek alatt?

– Hozzávetőleg 6–7 ezer. Emellett van számos grafikám és iparművészeti munkám, elsősorban üvegtárgyak. A rajzolásba a rendszerváltás idején jöttem bele.

 

 

Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba

– Miért pont akkor?

– Tetszett, hogy megszűnt a régi rendszer, és szabad lett a pálya. A kollégák, a pályatársak azonban nagyon gyávák voltak, sőt, még most is azok. A karikatúra azonban egyáltalán nem kedveli a meghátrálást, mert a karikatúra egy harcos műfaj. Nagyon sok rajzom megjelent azokban az időkben, pedig akkoriban tényleg veszélyesnek számított a szatíra. Tavaly például létrehoztunk egy 1956-os karikatúra-kiállítást, az elsőt Magyarországon. Ezt illetően érdemes elmondani, hogy 1956-ot nehéz megfogni, sokan nem is mertek elindulni a felhívásra. Féltek. A kommunizmus 50 esztendeje alatt az emberekbe belerögzült a félelem, a rettegés benne van a zsigereikben. Szóval megcsináltuk a kiállítást, és nem azt kérdezték, hogy mekkora sikerrel, vagy azt, hogy miből, hanem azt, hogy nem-e féltünk. Érdekes ez nagyon. Miért is félnék? A karikatúra egy bátor, kockázatos műfaj. A valódi karikaturisták, így Honoré Daumier, a francia, a 19. században több hónapot töltött börtönben. Kaján Tibornak is sokszor meggyűlt a baja a rendszerrel a rajzai miatt. A szocializmusban persze a karikatúra is átváltozott, nyalizóssá vált, mert hízelegni kellett a fennálló rezsim hatalmasságainak. Márpedig ennek a műfajnak épp a szókimondás, a visszásságok felismerése a lényege.

– Van itt egy kép, az a címe, hogy Gazdaurak és a tavasz.

– Hát van benne bizonyos mennyiségű ricska. A költészethez kapcsolható, de az az igazság, hogy nehéz róla beszélni. Három dolgos parasztember áll velünk szemben, és mindhárman álmodoznak. Álmodoznak egy tehénnek a… A tehéntejről, tavasszal.

– Alkotótársától is megkérdeztem, most Öntől is: miből sikerül megélnie?

– Karikatúrából nem lehet. Én önálló iparművészként dolgoztam évekig. Készítettem is, terveztem is különféle üvegszobrokat, tárgyakat. Volt ugyan egy időszak, amikor a karikatúrából is egészen jól megéltem, bizony. Ez azután volt, hogy 1990-ben megnyertem az első Magyar Karikatúra Művészeti Fesztivált, és felajánlottak egy szerkesztői állást. A későbbiekben több ilyen megbízást is kaptam, szép fizetéssel. A Magyar Nemzetnek például kilenc évig voltam a vezető szerkesztője.

 

 

Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba 

Összes cikk - lent (max 996px)
A rovat friss cikkei
A Gyulai Hírlap legfrissebb cikkei
Cikkek keresése az online archívumban
Bannerfelhő (max 165px)