Megkockáztatható a kijelentés, miszerint Kepes Andrásnak nem kell nagy hírverés ahhoz, hogy nevére megteljenek az előadótermek. A művelődési központban megrendezett Kultúra Kávéház legutóbbi programján éppen ezért nem a megszokott hangulatban – kis asztalokat körülülő társaságok gyertyalángos fényében –, hanem tömött sorokba ültetve tölthetett a közönség bő két órát a jól ismert műsorkészítővel. Népszerűsége vitathatatlan, ami sokirányú érdeklődésének, közvetlen előadásmódjának, kiváló humorának ugyanúgy köszönhető, mint megnyerő megjelenésének. Mindez azonban vajmi keveset érne azok számára, akik a világot nem felszínesen, hanem mélyrehatón, a teljességre törekedve szeretnék látni és megismerni. Az ő számukra Kepes műsorai érték- és mértékadók, még ha ezt annak is jeleznie kell – vagy már: annak kell jeleznie? – napjainkban, hogy fő műsoridőben nem tarthatnak igényt a képernyőre… Szerteágazó műveltségének hátteréről érdemes tudni, hogy általános és középiskolai tanulmányait három földrészen, három nyelven, kilenc iskolában végezte, Budapesten, Bejrútban és Buenos Airesben. 1973-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán szerzett magyar-esztétika szakos diplomát. Posztgraduális tanulmányokat folytatott az Amerikai Egyesült Államokban, a syracuse-i és a Stanford Egyetemen. Doktori fokozatát a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen nyerte el. Múlt évben hosszú betegség után Különös történetek című sorozatával tért vissza a Magyar Televízióba, s ezzel a címmel tarsolyában érkezett városunkba is. Kepes szerint egész élete történetek meséléséből áll, már a fizika- órák sztoris részénél is őt hívták felelésre. Ez azonban a számok dzsungelében nem működött, azazhogy mégis: azért kapott jobb jegyet, mert a matematikatanár otthon kitűnően szórakoztatta feleségét diákja történeteivel.
Mint ahogy minket is, például a valóban az utolsó szamuráj és a „szögedi” lány ismerkedésének előmenetelével, majd sikeres házasságukkal, ami nem szűkölködött számunkra mulatságos epizódokban. Mert tudhatjuk-e azt mi, magyarok, hogy a japán nem mondja azt, hogy nem és nincs, s hogy a szamuráj kivált kényes a negatív dolgok elkerülésére, azt sem mondja soha, hogy éhes, éppen csak bizonytalannak tűnő jelzéseket ad, ami a járatlan európait – Kepest is! – gyakorta hozza lehetetlen helyzetekbe. Ilyenbe esett a szamurájfeleség is, aki minduntalan érdeklődött férjurától, ízlik-e neki az elé tett paprikás csirke – hosszú hónapokba telt, míg világossá vált, hogy nem nagyon. Ilyen is lehet a kultúrák párbeszéde, melynek 2008-at szenteltük. S nemcsak a nyelv által szerezhetünk információkat, hanem mint filmekkel illusztráltan megtudtuk, a puszi is erre szolgál számos népnél: szagmintát vesz, s ha kell, azonnal fertőtlenítésben részesíti a messze földről érkező tudósítót…
Kepes mindenről színesen beszél, a perui indiánokról, a Kenyában meggyökeresedett számos vallás együttéléséről, a marokkói arab-héber családba fogadott fekete kisfiú sorsáról vagy az emberről, aki nem öregedett, de szívesen saját polgári neveltetése kettősségeiről is. Lapunk kérdésére, van-e olyan élménye, ami megtapasztalva, változtatott valamit életén, az est vendége elmondta: az inkák egyik szokása átformálta a házasságról való gondolkodásmódját. A fiatalok ott akárhány próbaházasságot tehetnek, de ha kimondják, hogy ő az igazi és vele maradok, nincs válás. Mintegy megölik egójukat, s egy újfajta valóságban élnek együtt tovább, melyet nyelvük is hordoz, egyfajta többes-egyes szám személyes névmás kifejezésével. A történethez Kepes némi öniróniával teszi hozzá, e gondolkodásmód eléréséhez neki valószínű, szüksége volt három feleségre és arra, hogy hatvanéves legyen. A hatvan éven csodálkozunk, az a nyitottság, kitartás, intelligencia, ami egész eddigi létét jellemzi, csodálatra méltó. Hol is olvastam? Talán egy színházi előadáson hallottam, egy filmben: „Úriember és világutazó”. Akárhol. Kepes Andrásra nézve a világutazó úriember megtestesült ideáját látom.
