Keresés


csak pontos egyezésekre
Keresés: oldalakon dokumentumokban, lapszámokban
Archívum
Gyulai Hírlap Archívum

Gyulai Hírlap - Az elfeledett gyulai teniszlegenda

Összes cikk - fent (max 996px)
  A  A  A 
GYULAI HÍRLAP • Bimbó LajosINTERJÚ • 2016. július 12. 09:00
Az elfeledett gyulai teniszlegenda
Sipaki László: az élet a tenisz, a sors meg az adogató
Egy belvárosi kávéházba beszéltük meg a találkozónkat Sipaki László egykori teniszezővel. Szokásom, hogy a tisztelet jeleként jóval a megbeszélt idő előtt megérkezem a megbeszélt helyre. Amolyan „inkább én várjak, mint rám várjanak” szokás ez. Meglepetésemre szinte egy időben értünk oda, fél órával a találkozó előtt. Már ez is előrevetíti, hogy milyen ember a gyulai tenisz legendás alakja. A beszélgetésünk alatt egyre jobban hatalmába kerített a gondolat, hogy az előttem kibontakozó történethez hasonlót már valahol hallottam.
____Eredeti-DSCN9347.JPG

Sipaki László

Fotó: Gyulai Hírlap – M-P. J. 

– Már a tenisszel való találkozása sem hétköznapi. Kérem, mesélje el nekünk, hogyan kezdett el teniszezni.

 A családomban nem volt sportoló, de talán még sportszerető sem, így sokáig nem került felszínre a sportszeretetem. Már 13 éves voltam, amikor találkoztam a tenisszel. Akkoriban az edzőpálya mellett laktunk, és hogy egy kis pénzt keressek, 10-20 fillérért labdát szedtem a „nagyoknak”. Dubányi János edző ekkor kért fel, hogy kétforintos „órabérért” legyek a labdaszedője. Munka közben fél füllel mindig Jani bácsit hallgattam, és minden tanácsát megjegyeztem, amit a versenyzőinek adott. Utána a téglafalnál gyakoroltam a hallottakat. Két év múlva egy versenyzőknek adott pihenőidőben kölcsönadtak egy ütőt nekem, és lehetőségem volt megmutatni magam 10 percre. Paulinyi Gyula annyira ügyesnek talált, hogy onnantól fogva mindig ütögetett velem.

– Hány évesen érte el jelentős eredményét?

 17 éves voltam, amikor a megye második számú ifjúsági játékosa lettem. Egy évvel később pedig az OB III.-as Helyiipar csapattagjaként a tiszántúli bajnokságon harmadik helyezést értem el.

 Mely sikereire a legbüszkébb?

 Talán a dr. Vince Árpád oldalán lejátszott nyolc Országos Tüdőkórház Kupa megnyerésére vagyok a legbüszkébb, illetve arra, hogy a másodosztályú osztályú férfi rangsort egy évig én vezettem, azaz előttem csak első osztályú játékosok álltak. De több megyei, regionális és országos bajnokságot, illetve versenyt is megnyertem egyéniben és párosban.

– Melyik volt a legemlékezetesebb versenye?

 Az 1963-as Komjátszeghy-emlékversenyen Gulyás István örökös teniszbajnokkal játszhattam bemutatójátékot. A mérkőzésen kikaptam ugyan, de ez mégis örök élmény maradt az életemben.

 Amikor mesél a régmúlt időkről, látni lehet az arcán a sportág iránti szeretetet és alázatot. Miért nem lett Önből első osztályú játékos?

 A családom kezdetektől fogva szegényen élt, így az, hogy a sportági előmenetelemre tudjunk költeni, nagy luxus lett volna. Sajnos senki sem volt, aki felkaroljon, így megmaradtam másodosztályú szinten. Olyan szegények voltunk, hogy gyerekként mások lyukas teniszzokniját foltoztuk meg otthon, így nekem is volt márkás sportszáram. Pedig el lehet képzelni, mi minden lehetett volna belőlem, akár világversenyeken is képviselhettem volna a hazámat.

– A maradásnak nem mindenki örült, hiszen állandóan végigverte a mezőnyt. Sok lemondásba került ez a sok szép eredmény?

 Lemondani nem kellett soha semmiről. Amikor gyermekként teniszeztem, akkor számomra nem létezett más. Amikor hazajöttem az iskolából, és meghallottam a labda pattogását, minden mást elfelejtettem. Később a feleségem és a munkahelyem is tudomásul vette, hogy a tenisz az életem, így mindig mindenhol segítettek.

– Meddig sportolt aktívan?

 Még 2001-ben is pályára léptem, és ma is ezt tenném, ha a fájó térdem engedné.

– Ha valaki 55 évig kitart szeretett sportágánál, az biztos sok mindent át tudna adni a fiataloknak. Edzőként volt lehetősége dolgozni?

 Egy ideig fiatalokkal is foglalkoztam, de sajnos nem értettem mindenben egyet a vezetőséggel, így elváltak útjaink. Tudom, ebben nekem is van szerepem, hiszen nem tudok elmenni szó nélkül egyes történések mellett. Pedig higgye el, a mai napig tudnék edzéseket tartani! A kezdőket a fájós lábammal is tudnám oktatni.

– Milyennek látja a mai sportolókat, főleg a fiatalokat?

 Sajnos a mai sportolók, és igaz ez a fiatalokra is, nagyon anyagiasak, és nem tudják, milyen az igazi munka. Tudja, amikor még versenyeztem, volt, hogy 3-4 órát is kint álltam a napon. Amikor éreztem, hogy kiver a hideg veríték, és fáj a fejem, tudtam, hogy nem sokára elmúlik a napszúrás, és roboghatok tovább. Ki tudná ezt ma vállalni? A tenisz az életem, rengeteget edzettem a sikereimért, de ez akkor természetes volt.

– Megérte a rengeteg munka?

 Természetesen! Rengeteg élménnyel és sok jó baráttal lettem gazdagabb. Eljuthattam szegény emberként külföldre is. De a legnagyobb köszönetet mindig a tenisztől kaptam, az soha sem hagyott cserben. Számomra az élet a tenisz, a sors meg az adogató.

 Apropó köszönet! Volt bárki, aki hivatalosan megköszönte Önnek a sok eredményt, a teniszért tett erőfeszítését?

 Ezzel rátapintott a fájó pontomra! Sok átsírt éjszakát köszönhetek ennek. Sajnos, soha nem kaptam köszönetet senkitől. Olyan vagyok, mint a szegény ember legkisebb gyereke. De megszoktam, hiszen többször volt, hogy még kezet sem fogtak velem a mérkőzések után. Szégyellték, hogy egy „szegénylegény” legyőzte őket.

– Hogyan él manapság? Eljött a megérdemelt pihenés?

 Sajnos, nem! A kevés kis nyugdíjam felét elviszi a bank, így a feleségemmel kicsi pénzen élünk hónapról hónapra. Pedig szívesen lennék akár gondnok is vagy efféle, csak legyen egy kicsivel több pénzünk.

– A beszélgetésünk kezdete óta egy gondolat kavarog a fejemben. Az a gondolat, hogy ezt a történetet – hasonló köntösben – már hallottam. Az ökölvívásnak is van egy legendája, aki bár sok mindent megnyert, de sokáig elfelejtették, és a mai napig nem méltatják igazán.  

 Ha jól sejtem, Papp László történetére gondol. Ez kimondottan jólesik, bár az én eredményeim sehol sincsenek az övéihez képest. Ami közös bennünk, az az elhivatottság, és az, hogy tudjuk, a sportért minden áldozat megéri. Szeretnék sok olyan fiatalt látni, aki ezt ugyanígy gondolja, de ehhez olyan edzők is kellenek, akik megszerettetik a sportolást a fiatalokkal. Egy nap pedig csak eljön az a megérdemelt köszönet is.  

Összes cikk - lent (max 996px)
A rovat friss cikkei
A Gyulai Hírlap legfrissebb cikkei
Cikkek keresése az online archívumban
Bannerfelhő (max 165px)