Várjon Dénes a Gyulai Várszínház kamaratermében adott koncertet
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A két Beethoven művel (Bagatellek, Op.126 és Asz-dúr zongoraszonáta, Op.110) keretbe foglalt, két részből álló esten négy Bartók-kompozíció hangzott el. A Gyermekeknek című, rövid darabokból álló, fokozatos nehézségű mű tananyag jellege ellenére gyakran szerepel rangos zongoraművészek koncertműsorán. Az eredeti dallamok közérthetősége Várjon Dénes előadásában újabb, elmélyült értelmezést nyert, hisz érzelmek és sorsok rajzolódtak ki mindössze néhány hangból. Ahogy a lendületből és hangszerhez való közelítésből sejteni lehet egy művész személyiségét, úgy Várjon Dénes precíz mérnökember benyomását kelti, kinek ennek ellenére mégsem válik tudományossá a játéka, hisz technikailag makulátlan, elegáns előadásmódját a szenvedély is legalább annyira átfűti. Úgy játszik, ahogy azt a zene épp megkívánja: ahol lágy, ott lágyan, ahol szenvedélyes, ott erőteljesen érezni meglehetősen kemény billentéseit.
A gyulai koncert első része a szintén népdalon alapuló szvittel, a Szabadban cíművel ért véget. Bartókra jellemzően a benne szereplő személyek, tárgyak és jelenségek leíró zenei ábrázolása itt is az ember belső világának képét vetíti ki, míg a külső világ díszletei csak jelzésértékűek. Ennek eszelős kezdése sodrón ragadta magával a hallgatót, végig fenntartva a hangulatváltozások bámulatos játékosságát.Okkal vált ő a nemzetközi zenei élet egyik legizgalmasabb és legismertebb résztvevőjévé. Már diplomaszerzése évében (1991) megnyerte a rangos Anda-versenyt Zürichben, majd Salzburgtól Londonon és New Yorkon át egészen Tokióig teljesítette a legjelentősebb hangversenytermek meghívásait. A Liszt Ferenc-díjas művész nemrég tért haza 6 állomásos észak-amerikai hangversenykörútjáról, itthon pedig a napokban többször is áll közönség elé ezzel a műsorával.
Az est második részében a Román kolinda dallamok első sorozatának 10 darabját a 6 kötetes, 153 progresszív darabot tartalmazó Mikrokozmoszból készült válogatás követte, szám szerint nyolc, majd Beethoven egyik kései alkotása, az akkori idők klasszikus szonátatípusától meglehetősen eltérő op. 110-es, a szerző egyik legmélyebb zongoraműve. A rendkívüli változatos tételek, a drámai cselekmény szakaszos tömörítése egyszerre dallamos, diadalmas és minden részletében bensőséges, ezzel fokozva egyre inkább a művön végighúzódó feszültséget.
Várjon Dénes valamennyi művet, a válogatásokon kívül, kotta nélkül játszotta. Átszellemültsége minden régióba magával vitte a hallgatóságot, így nem csoda, hogy a közönség a végén – mint ahogy valamennyi tételnél – úgy ocsúdott fel, hogy szinte még tapsolni is elfelejtett.
