Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Krasznahorkai László 2026-os irodalmi Nobel-díja hatalmas meglepetés volt városunknak, sokan nem tudták, hogyan is viszonyuljanak hozzá. Krasznahorkai megosztó stílusa, nyilatkozatai nem kevés vitát generáltak a helyiek között. Egyesek az egekig dicsérték, mások ódzkodtak a műveitől: egy biztos, mostanra már mindenki hallotta ilyen vagy olyan kontextusban a nevét.
A színházi alkotói folyamat már a neves elismerés előtt is megindult, de a Nobel-díjnak hála lehetőség is adódott arra, hogy szülővárosa méltóképpen tisztelegjen a szerző munkássága előtt. Idén augusztusban, a Gyulai Várszínház záró előadásaként került bemutatásra a Sátántangó táncszínházi adaptációja, Kulcsár Noémi és a Tellabor közreműködésével.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Kulcsár Noémi koreográfus dolgozott már korábban Krasznahorkai műveivel: Seiobo odalent jár novelláskötetét 2025-ben vitte színre a Nemzeti Táncszínházban. A Sátántangót ehhez képest kifejezetten a gyulai vár zegzugos le- és feljárataira, a közönség soraiba kinyúló színpadára álmodta meg. A regényben szomszédait megfigyelő, kielemző doktor itt saját környezetét is részletesen szemügyre veszi. Többször meg is csodálja az erődítmény minden egyes tégláját és deszkáját, amit a nézőknek élőben közvetít a gyilokjáróra felhelyezett kicsike, már-már retró hangulatú tévén.
Habár a táncszínház továbbra sem az én műfajom, a Sátántangóban mégis van valami egyedi, különleges, ami teljesen leköti a néző figyelmét. A mozgás jól és érthetően adja vissza a regény cselekményét, annak különböző állomásait, fejezeteit. A beszédet folyamatos, olykor nyugodt és szenvedéssel teli, máskor szenvedélyes, felgyorsult, erőszakos mozgás helyettesíti. A díszlet letisztult, egyszerű, reményvesztetten üres, akárcsak a regény világa.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Az előadás egyetlen szövege az ártatlan, gyermeki lelket képviselő Estike halálakor hangzik el. Irimiás, a helyiek által prófétának hitt jöttment monológja ez, aki a kislány halálát használja fel a tömegek megfigyeléséhez és megvezetéséhez.
A regény körkörössége visszaköszön: a doktor újra és újra részegen ténferegve rója a köröket, a céltalan vándorlás végén visszatérünk a már jól ismert falucskába, ahol ismét a messiásra, változásra várnak. Akárcsak a tangóban, lépünk előre-hátra, előre-hátra, véget nem érően.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Jelentős előnyt ad a színpadon történő dolgok megértésében a regény elolvasása, vagy az abból készült Tarr Béla-filmadaptáció ismerete, viszont ezek nélkül is képes emlékezetes élményt nyújtani a Sátántangó táncszínházi adaptációja. A színészek mozgása és érzelmei szavak nélkül is érzékeltetik a történet tragikumát – sokak kedvét talán pont ez fogja meghozni a regény elolvasásához.
Kulcsár Noémi és a Tellabor társulat nem véletlenül kapta meg az idei évadban Gyula városától a Havasi István-díjat a „kiemelkedő, nagy erejű, látványos adaptációért”. Krasznahorkai László a bemutatóra nem utazott haza, de a darabot még játszani fogják, így van rá esély, hogy egyszer láthatja, ha éppen Magyarországon jár – gyulai szemmel igazán kár lenne kihagynia.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
