Dombóvári István és Kovács András Péter a gyulai várudvaron
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A közönség szórakoztatásának manapság ez az egyik legnépszerűbb műfaja. Nézzük őket a tévében, az interneten, hallgatjuk a rádióban, és még élőben is kíváncsiak vagyunk rájuk. Így hát könnyű, vicces estére nevezett a várudvar színültig telt nézőtere, pedig maga a műfaj nagyon is nehéz. Látványvilága elhanyagolható, a cselekménysort nem könnyítik meg a színpadra hozott partnerek – mivel nincsenek –, a kezében egy szál mikrofonnal kiállóról pedig minden azonnal kiderül. Leplezhetetlenül tárul fel a vele szemben ülők előtt nem csak az olykor tettetett véleménye, hanem a valóságos személyisége, még akkor is, ha álszerény vagy épp pökhendi, ha ostoba vagy netán lenézően eszes.
A program menete már magyarázatra sem szoruló dramaturgiával folyik, egymást követő két fellépővel a színen, akik mintegy negyvenperces műsorszámaikkal próbálják meg kikapcsolni, szórakoztatni és mindeközben feltölteni az aznapra jegyet váltókat. A szórakoztatóknak mindig nehéz dolga van, hisz láthatatlan csápjaikkal – mintegy másodpercek töredékei alatt – bámulatos virtuozitással kell felmérni a közönségigényeket, így tájékozódva, hogy témáikkal merre vegyék az irányt. Ebben a legutóbbi est fellépői igazán rutinosnak számítanak, hisz már az újkori stund-up hazai megjelenésének kezdetőtől járnak vicces helyzetekre nyitott szemekkel, hogy a látottakat minél színesebben oszthassák meg közönségükkel.
Az eredetileg meghirdetett Aranyosi Péter helyett augusztus 15-én az ügyvédpályát hátrahagyó Kovács András Péter és a megtermett henteslegényből poéngyárossá avanzsált Dombóvári István lépett az akkor még a hőségtől kábult publikum elé.
A napok óta tartó forróságtól amúgy is bágyadt nézők állapotát csak rontotta, hogy az akkorra épp hőkatlanná vált várudvar kőfalai is elszántan ontották magukból a napközben beszívott hőt, a fellépőket is kimerítette a Budapestről idáig vezető három órás autóút, de mint a jó tüzérségi lovak az induló hallatán, ők a műsorkezdést jelző tapsra felkapott fejjel indultak a publikum elé.
Az elsőként szereplő Dombóvári István élményáradatát – az iménti körülmények közrejátszására – mérsékelt nevetés és egy-egy közbeiktatott taps kísérte.
Az őt követő Kovács András Péteren már jobban látszott a fáradtság, olykor egy-egy másodpercre maga is elgondolkodott, miről beszélt és abban hol is tartott épp, de mint rutinos diák a vizsgán, tudta: nem állhat meg, beszélnie kell, szakadatlanul. Már a levegőben volt, hogy pár perc és hamarosan elköszön, amikor egy váratlan fordulat törte meg az addig jóindulatúan nyugodt légkört: valaki rosszul lett, és elájult a nézőtéren.
A sajnálatos és szokatlan esemény azonban alig váltott ki rémült mozgolódást, a napok óta rekordokat döntő hőmérséklet már mindenkit ennek az állapotnak a határán tartott, de a műsor folyama ennek megfelelően kis időre megszakadt, és a humorista is lelkiismeretesen segített: közvetítette az eseményeket, megnyugtatta a közönséget, és 20 percnyi szünetet rendelt el. A szervezők eközben mentőkért telefonáltak, és némi légmozgás érdekében is megnyitották a nagykaput. Miközben a nézők frissítőkért mentek, az eszméletét időközben újra visszanyerő úr pedig készségesen, saját lábán ment a mentők elé. A műsor hamarosan folytatódott.
– Van még esetleg valaki rosszul? Csak mert most itt egy mentő – állt vissza a pódiumra az előző pillanatban még a kút káváján egyensúlyozó humorista, akire így szinte egy újabb teljes műsor prezentálása várt. – Könnyen beszélek, múlt hétfő hajnalban én jártam ugyanígy – jegyezte meg, és a nézőkkel is megosztotta a mentőkre váró esetét.
A szünet ezúttal mindenkinek látványosan jót tett, egyaránt felélénkült a közönség éppúgy, mint a fellépő, aki ekkor bizonyította igazán, hogy rutinja mellett lélekjelenléte, embersége, és találékonysága okkal tartja a hazai szórakoztatás élvonalában. Kovács András Péter sziporkázni kezdett, a nyitva maradt nagykapun pedig csak úgy dőlt ki a nézőtér felől érkező felszabadult nevetés.
