Szávai Krisztina: A kapun én zörgetek
Nem halljátok, már megint nem halljátok,
de tudom jól,
járt utakon hangos a taposás.
Sivít a reggel, bömböl az éj,
s közötte ott az egész nap zsivaja.
csörren az ébredés, csattog ezer gép,
indul az örömtelen napok moraja.
hónapokból évek kerülnek,
ordít a Tétlenség,
kiált a Kapkodás,
csak hangosan, csak hangosan,
míg körbekerít a zaj,
önmagunkba fojt a robaj.
A kapun én zörgetek.
Nem halljátok, még most sem halljátok,
de tudom jól,
a zajbörtön illőn szigetel.
s a lármacellák magánya megszokható.
mégis, ne siessetek hát, ne siessetek,
mából holnapot ne fordítsatok könnyen.
Hol zárt ajtók mögött lakik az Isten,
Szemeitekben magamat keresni jöttem.
S mert nem lehet újra születni,
csöndre itt kell hát lelni.
Bújik fűszálak tövébe,
Kémények füstjébe,
Küszöböknek élébe.
A kapun én zörgetek.
