Talán túlzás nélkül állítható, hogy emberemlékezet óta nem született Arany János elbeszélő költeményéből érvényes színpadi adaptáció, még klasszikus sem, nemhogy kortárs. Már csak ezért is telt meg július 29-én zsúfolásig a gyulai várban a nézőtér, hisz a mindenki által ismert mű erős képeinek, valamint kötött és kemény belső szövegének megfelelő színházi közegbe helyezése komoly, és egyben kockázatos feladat.
Horváth Csaba rendező-koreográfust jó ideje foglalkoztatta, miként lehet egy klasszikus, veretes művet a kortárs színház nyelvén megszólaltatni. Így hát fogta a színház- és filmművészeti egyetem ötödéves fizikai színházi rendező-koreográfus osztályát (osztályfőnökök: Lukáts Andor és Horváth Csaba), és rendszeresen készíttetett velük Arany balladáiból koreográfiákat, vizsgafeladatként pedig megalkotta velük a Toldit. És mert ez egy kísérleti osztály, főként saját, jellegzetes formanyelvére tanította őket, hol a komplexitás megteremtésére törekedve, hol az egyszerűség felé haladva, a szöveg, zene, tánc és képzőművészet egységét megteremtve a modern színházban. Így vált az eszköztelenség is fontos elemévé ennek az előadásnak, mivel a fizikai színházi műfajban kísérletező Forte Társulat másképp közelít a történetmeséléshez, színpadi időhöz, játéktérhez, hogy végül egy egészen izgalmas és eredeti színészi játékot keltsen életre.
A végzős osztály 2012 októberében készítette el a produkciót, amelyet azóta is telt ház előtt játszik. A darab hét szereplője szinte jelmez és díszlet nélkül, minimális kellékekkel meséli el a történetet úgy, hogy közben a mozgás, a zene és a tánc is a teljes eredeti szöveg szerves részévé válik. Egy klasszikus mű kortárs színházi bemutatása – bár jól hangzik, de – nem kivételes ötlet, hisz miért ne tudna az örökérvényű mondanivaló a modern színház eszköztárával is működni? Itt azonban a művészeti ágak találkozása és egységes erejű kifejezése a cél.
Noha egy darabig úgy tűnt, hogy az egész csak blöff - mert a szöveg felmondásához a képi megjelenítés sok újat nem adott -, de a közönség a nyelvi- és a képi humorra egyaránt hamar és jól reagált, és az előadást meghatározó ötletes minimalizmus egy idő után a történetmesélésnek lendületet, a szerepformálásoknak pedig plusz töltetet adott. Izgalmas megoldás volt, hogy a szereplők több karaktert is játszottak, de még a narrátor feladatát is mindenki magára öltötte hosszabb-rövidebb ideig, miközben a többiek teljes testüket eszközként és díszletként használva alakultak rendezett alakzatban boglyák hűvösében hortyogó szolgákká, vagy épp hórihorgas gémű ösztövér kútágassá.
Az alapvetően szöveges-mozgásos – hangosítás nélkül megszólaló - jelenetek közé időről időre beékelődtek zenei aláfestéssel vagy énekelve előadott részek, Dresh Mihály gyönyörű – ám sajnos élvezhetetlen hangerővel megszólaló – zenéje, illetve bizonyos kiemelt, hosszabb, a mozgást még erőteljesebben előtérbe helyező „akciójelenetek", és néhány igazán költői kép, ami szinte örökre a néző emlékezetbe ég.
Bár a szövegmondás nem volt a produkció erőssége, a művészeti ágak a végére csakugyan összeértek - hisz a tánc nem vált illusztrációvá és a zene sem egyszerű kísérőelemmé -, és a közönség tapsánál elégedett fütty, néhány bekiabált „Bravó!” és néhol hallható lábdobogás jól jelezte, hogy a társművészetek egyenértékű, komplex találkozása valóban megtörtént, és emlékezetes élménnyé alakították az estét.
