Merjünk játszani és egymás szemébe nézni – foglalhatnánk össze dióhéjban Schäffer Erzsébet Mi nők, röptetők – Igaz mesék a szerelemről nem csak nőknek című estjének mondanivalóját. Egy aprócska dióhéjba persze nehéz belezsúfolni másfél órát: a sok-sok nevetésre sarkalló és elgondolkodtató történetet, az elfeledett és meglelt mondatokat és gondolatokat, s azt a különös aurát, ami Schäffer Erzsébetet körülveszi.
A megfiatalodott Vigadóban sokan várakoznak, s nem csak nők – úgy tűnik, számos férfi vette komolyan a rendezvényről hírt adó plakát sorait. Hamarosan mosolygó szemű, kortalan nő toppan elénk. A Pulitzer-díjas újságíróról, íróról, publicistáról már a haja is sok mindent elárul: a rakoncátlan tincsek éppolyan játékosan vidámak, mint viselőjük. Schäffer Erzsébetet jó hallgatni, mert őszinte szeretet sugárzik belőle.
Kicsit izgulósabb lettem – mondja, de hamar belemelegszik a mesélésbe, elvégre nem ismeretlen számára a közeg: harmadjára jár Gyulán. Néha kedvesen elveszíti a történet fonalát, ám az végül mindig visszatalál hozzá. Egymásba olvadnak a gondolatok, újabb és újabb zárójel nyílik meg és zárul be, és mi újabb és újabb történetben ismerhetünk magunkra, lelhetünk rá rég elfeledett mondatokra: bocsásd meg, hogy kiabáltam; olvasd fel, amin elszomorodtál; fölteszek egy lemezt, táncolunk?...
Mint megtudjuk, az író-olvasó találkozó címe egy Gyurkovics Tibortól tisztelettel eltulajdonított mondat. Schäffer Erzsébet szerint a nőket röptetésre teremtette a természet, a röptetés óvás, ellátás, szeretés, a másik fölrepítése. Áldozat nélkül nem tudunk röptetni, s a röptetés lényege, hogy nem várunk el érte semmit. Ahogy az egyik történet szereplője, az idősen is csillogó szemű Magdi néni mondta: a szolgáló szerelem nem akar magának, nem magára gondol. Ebben az odaadásban ugyanakkor nagyon sok játék és öröm is van,”az adásból kapás lesz” – teszi hozzá az író.
– A szikrákat a szemünkben meg kell őrizni, akkor is, ha nehéz munka – tanácsolja az est főszereplője. A nagy rohanásban időt kell hagynunk a játékra, muszáj a hosszú hétköznapokat fellazítani, izgalmassá tenni, néha ki kell lépnünk a szabályok sorából. A játékok pedig sokfélék lehetnek, hiszen mi, emberek is kiismerhetetlenül sokfélék vagyunk. A szemével is játszik az ember – mondja Schäffer Erzsébet –, ám a szembenézés nemcsak játék, hanem odaadás, nyitottság is, hiszen arra a kis időre odaadjuk a világunkat valaki másnak.
A játék, az idő és a vágy mellett szó esik még a titkokról, a játékos lét azon tartományairól, amelyeket jó meghagyni a másiknak, megőrizni, beletenni egy kelengyés ládába, mint a csángó lányok az apró, sárga gyopárból készített koszorújukat az esküvő után. Mert a titkoknak, az eltemetett történeteknek dolguk van.
Ellesett és megélt sztorikat hallgatunk „jóízű” párokról, félreértett és félreélt helyzetekről, megfeszült lelkiállapotokról. A farsangi bálról és a csodaként érkező táncpartnerről, Misáról, akinek még éjfélkor is száraz és hűs maradt a keze. Mária néniről és Magdi néniről, akik ismeretlenül is szállást adtak az írónőnek. A gyimesi csángókról, akik a hosszú tél ellenére sem depressziósak, mert minden héten izzadtra táncolják magukat.
Nevetünk, és közben magunkra találunk a történetekben. Játszunk. Mert játszani tényleg jó.
