A tavalyi űrkutatásban az egyik legnagyobb tudományos szenzáció az volt, hogy a Voyager–1 űrszonda elérte a Naprendszer peremét, vagyis pontosabban azt a térrészt, ahol a napszél a szuperszonikus sebességről szubszonikus sebességre lassul le. Ez az eredmény egyrészt tudományos szempontból érdekes, hogy végre nem csak elméleti modellekből következtethetünk az adatokra, hanem kísérletileg is bizonyított, hogy pontosan hol húzódik a Naprendszer határa. Voltak, akik ezt a távolságot mindössze 5 csillagászati egységre (Nap-Föld távolság) becsülték, a nagy többség pedig 20–30 csillagászati egységet várt. Szélsőségesnek számított az a vélemény, hogy a távolság elérheti a 70 csillagászati egységet, és csak egyetlen kutató feltételezte a 100 csillagászati egységet. Ma már a Pioneer és Voyager szondák mérései nyomán tudjuk, hogy a két legszélsőségesebb becslés járt a legközelebb az igazsághoz, 70 és 100 csillagászati egység között lehet a valódi határ. Másik igen fontos eredmény, hogy műszaki szempontból csúcsteljesítménynek számít, hogy a szonda több mint 30 évvel az indulása után még mindig működőképes, méréseket végez, és az is, hogy az óriási távolság ellenére venni tudjuk a műhold által sugárzott adatokat.
A Mars kutatása kicsit elvonta a lehetőségeket az égi kísérőnktől, de a Hold sok év kihagyás után ismét az érdeklődés középpontjába került. Először a NASA indított űrszondát az Apollo-űrhajósok által látott különös fényjelenségek pontos okának vizsgálatára, melyet a Hold felszíne fölött lebegő por okoz. Decemberben pedig megérkezett Kína harmadik űrszondája, amely az első olyan eszköz 37 év után, amely a Holdon landolt, és elkezdte kutatásait. A küldetést a szakemberek az emberes holdraszállások újraindításának felkészítésének tekintik, hiszen 1972. decembere óta nem járt ember a Holdon, melynek oka egyszerűen az, hogy túl költséges.
2013-ban a marskutatás esetében is fontos eredmények születtek, amely már a laikusok többségét is érdekelte. A több mint egy éve a bolygó felszínét vizsgáló Curiosity eredményei alapján kiderült, hogy a talaj tényleg tartalmaz vizet. Ez pedig azért fontos eredmény, mert amikor embereket küldenek oda, bárhol gyűjthetnek talajt a bolygó felszínéről, amelyet csak fel kell melegíteniük, és lesz vizük. A Curiosity küldetése folytatódik, hiszen a szonda még csak a Gale-kráter alján vizsgálódik, a kráter közepén magasodó hegyet idén kell elérnie.
Magyarország is jócskán büszkélkedhet sikerekkel. Az egyik legsikeresebb magyar műszer, a Pille sugárzásmérő tavaly ünnepelte tizedik évfordulóját a Nemzetközi Űrállomás fedélzetén. Akkoriban csak három évre tervezték, de 2003 óta évente több ezerszer mérik az űrhajósok az űrsétájuk során a sugárzást a magyar műszerrel. Emellett pedig jelentős magyar közreműködéssel készül az űrállomásra hamarosan felkerülő, új nemzetközi kísérleti műszeregyüttes. A kísérlet célja, hogy milyen hatással van a Föld kozmikus környezetére a 28 000 km/h sebességgel haladó Nemzetközi Űrállomás jelenléte. Emellett az űridőjárás jelenségeit is vizsgálják, amelyek eredményei nemcsak a geofizikát és az űrtudományt gazdagítják, hanem a műholdak védelmét is jobban tudják majd biztosítani.
