Már nagyon régen ismeretes az idő múlása. Az idő mérése mindig valamilyen állandó, stabil csillagászati vagy fizikai jelenség alapján történik. Csillagászati szempontból leghamarabb a nappalok változását, majd a Hold fázisváltozásait vették észre, és kezdték el mérni, amelyek 29,5 naponta ismétlődnek. Ez alkotta meg a későbbiekben a hónapos időtartamokat. Egy még nagyobb időintervallumot, az évet szintén csillagászati esemény alapját határoztak meg. Az esztendő fogalma annyit jelent, hogy mennyi idő alatt kerüli meg a Föld a Napot, vagyis másképpen kifejezve, mennyi idő alatt ér vissza a Nap a csillaghoz viszonyított helyzetéhez képest ugyanarra a pontra. Ezek az időmérések valójában a termelő népek számára váltak igazán fontossá, hiszen pontosan tudniuk kellett, hogy mikor vessenek és mikor arassanak. Ha ugyanis nem a megfelelő időben cselekedtek, akkor az egész termés veszélybe kerülhetett.
Egyszer csak igény merült fel arra is, hogy a napokat még kisebb időegységekre osszák. Az egyiptomiak például 24 egyforma szakaszra, órára bontották fel a napokat. Képesek voltak egy úgynevezett vízóra segítségével megmondani, hogy mennyi idő múlt el a napból. A vízóra két edényből állt, az egyik edényből a víz az edény geometriai méretei alapján meghatározott időtartam alatt csepegett át a másik tálkába. A görögök napórát készítettek, amelynek lényege, hogy egy rúd árnyéka jelezte az idő múlását. A középkorban megjelentek a homokórák és a gyertyaórák is, amelyek csak rövidebb időtartamok mérésére voltak alkalmasak.
A 13. század végétől új korszak indult az időmérésben, megjelentek a mechanikusan működő órák. Igaz, ezek még nagy szerkezetek voltak, és rugó vagy mozgó súly működtette ezeket az akár egy egész templomtornyot is elfoglaló időmérőket. Akkoriban a jó minőségű, precíz mechanikus órákkal napi egy másodperces pontosság is elérhető volt. Ez ma már nem elegendő, az egyre jobban fejlődő technika mellett ma már ennél sokkal pontosabb időmérőeszközök állnak rendelkezésünkre. Valamikor a hetvenes években megjelentek az első kvarcórák, és ezzel megkezdődött a mechanikus órák végkorszaka. A jó minőségű kvarcórák már csak kb. 30 évente késnek egyetlen másodpercet. 1955-ben kifejlesztették a standard világidő mérésére szolgáló atomórát. Ekkor már a másodpercet úgy definiálták, mint a 133-as tömegszámú cézium izotóp úgynevezett két hiperfinom átmeneti rezgési periódus-idejének 9 192 613 770-szerese. Az atomórákban egy kemence található, amelyben cézium atomokat párologtatnak el magas hőmérsékleten és a kijutó cézium atomok nagy sebességű nyalábban haladnak két mágnes felé. A mágnesek elosztják a nyalábot attól függően, hogy a benne lévő atomok energiaelnyelési vagy kibocsátási állapotban vannak. Az energiaelnyelésre képes atomokat egy mikrohullámú sugárzásnak teszik ki, amelynek frekvenciája közel 9 192 613 770 Hz, amely megegyezik a 133-as tömegszámú cézium izotóp energia átmeneteivel.
Idén bejelentették, hogy az atomóránál is pontosabb órát alkottak. Francia kutatók kifejlesztettek egy optikai rácsórát, ami akár a jövőben felválthatná a jelenleg használatos atomórákat, és ezt használnák standardként a világidő mérésére. Az új óra az eddigi tesztelések során háromszor precízebb, mint az elődje. A további tervek szerint ennek a műszernek a segítségével akár az időt jóval rövidebb szakaszokra is fel tudnák osztani, ami azt jelentené, hogy az időt is pontosabban mérhetnénk a jövőben.
