Úgy tűnik, a Gyulai Várszínház jubileumi évadában bemutatott előadásokat hűséges ölebként kísérik a váratlan események. A „Makrancos hölgy, avagy a hárpia megzabolázása” című darabot a változatosság kedvéért az eső helyett a gyulai vár tűzjelzője zavarta meg néhány percre, ám az apró malőr miatt szerencsére nem kellett félbeszakítani a telt házas előadást.
Az Alina Herescu által megálmodott, extravagáns „punk-rock jelmezek” és a szokatlan színpadi kellékek láttán a néző akár azt is gondolhatta volna, a szirénázás hangeffektként lett beépítve a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának darabjába. Az előadáson a közönség soraiból előbukkanó Petruchio (Bokor Barna) hátizsákjából fogkefe, dezodor és elektromos borotva került elő, Lucentio (Bányai Kelemen Barna) flexszel szabadította meg álmai hölgyét, Biancát (Gecse Ramóna) bilincseitől, Baptista Minola (Kárp György) pedig Don Vito Corleoneként tűnt fel a színpadon. A modern feldolgozáshoz mai, köznapi nyelv dukált, hiszen – ahogy a cím is utal rá – Sorin Militaru rendező a Nádasdy Ádám-féle fordítást felhasználva állította színre a shakespeare-i komédiát.
A marosvásárhelyiek előadásán a színpadi cselekmény jóformán díszlet nélküli színpadon zajlott, ám a vár tereit bejáró, hol föntről, hol oldalról, hol hátulról érkező, özvegyekből, álruhát öltő udvarlókból és Petruchio kísérőiből álló vidám, színes kompánia élettel töltötte meg a teret. Militaru vásári komédiába illő jelenetekkel keretezte az alaptörténetet: a vadóc dominaként ellenálló Katalin (Berekméri Katalin) megzabolázását. A mozifilmek lassított felvételeire hajazó tömegverekedések és cirkuszi porondra illő párharcok követték egymást a színpadon, s mindezt a vígjátéknak jellegzetes hangulatot kölcsönző, ismétlődő zenei betétek egészítették ki.
A román rendező feldolgozásának éppen ez a keret: a fényekkel, a zenével és a színpadi mozgással való játék adta a velejét. Militaru a darab pszichológiai vetületeivel nem sokat törődött, inkább a karakterekben rejlő lehetőségeket használta ki (néha talán túlzottan is) a végsőkig. A Tompa Miklós Társulat Makrancos hölgyében a szelídítés is játékká vált: jelzésszerűen, a szereplők által imitált tárgyak között zajlott a szemünk előtt.
A darabot a zárójelenet tette igazán maivá: Petruchio és az ő megzabolázott Katája között ugyan létrejött a hagyományos alá-fölé rendelt viszony, a többiek – férfiak és nők – azonban az egymással szembe tolt asztalok mögül néztek farkasszemet egymással.
