Hajnalonként hűvös, olykor metszőn rideg szél kíséri a kanyargós ösvényen, ahogy a kikötőből visszabandukol a toronyba. Az örökké nyugtalan szellő déltájra langyos fuvallattá szelídül, most bele-bele kap gombolatlan kabátjának madárként rebbenő szárnyaiba. A vízformálta, parányi kavicsokkal szórt utat andalító levendulabokrok szegélyezik, a hosszú, karcsú nyakon hajladozó lila virágokkal sziromlakó csigák ringatóznak együtt.
A Nap a vízből kel, s a végtelen Óperenciásba tér vissza, bár az Üveghegyek élei időnként meg-megszabdalják fényét. Mindenkor az ösvény közepén találkozik először a Nappal, s a reggel felkúszik az egyetlen domb alkotta sziget csúcsán álló torony hatalmas kőtömbökön nyugvó tömzsi, erős, egyre keskenyedő testén. Míg el nem éri a kecses, csákóban záródó toronytetőt. Itt őrzi a világosságot. Emberemlékezet óta él a világítótoronyban, s mikor a nappal éjszakába fordul, az éjjel pedig nappalra válik, figyeli a torony világosságának változatlanságát.
A sirályok vijjogásába, a szél örökös zúgásába csak néha-néha simul hajókürt mélyen dongó hangja. Jelezve, hogy tengeren közlekedő halad el a torony közelében. A vízbe lágyan lefutó domboldalakat járva ilyenkor jóleső érzéssel szívében emeli köszönésre kezét, a láthatatlan hajót ismeretlen útján üdvözölve. A világítótorony szüntelen mutatja az irányt, a tengeren utazó békésen haladhat tovább. A szigeten még soha nem kötött ki senki.
