Lehet-e ugyanolyan izgalmas az, ami nap-mint nap előttünk van, mint amire először csodálkozunk rá? Mondhat-e újat az annyira sokat látott utca, aminek részleteit már meg sem figyeljük? Igaz lehet az, hogy egy kívülálló élesebben látja a részleteket? A művelődési házban látható, „Erdélytől – Gyuláig” címet viselő tárlat talán megadja a válaszokat.
S ezeket a válaszokat már meg is kaphatták azok, kik november 3-án, este fél hatkor a Béke sugárúti intézmény aulájában gyülekeztek, hogy személyesen vegyenek részt a kiállítás megnyitóján, úgy üdvözölve a művészeket.
A Szép Zoltán és Szép Mária Terézia aradi művészházaspár képeiből nyílt kiállítás nem csupán „Erdélytől – Gyuláig” utaztatja látogatóit, hanem az erdélyi Alföld szellemiségéből indulva, a magyar nyelv találkozásával a nyelvében élő nemzettel ismerteti meg művészetét, közli mondanivalóját.
– A festészet akkor jó, ha általános és emberi igazságokat is tartalmaznak. Szép Zoltán nevéhez hűen a szépre törekszik, de nem tud elszakadni az erdélyi magyarság valóságából és néhol a saját fájdalmát, kételyét is megörökíti, időnként kissé allegorikussá váló színeivel – monda el Mészáros Zsuzsa, a békéscsabai Munkácsy Emlékház művészeti vezetője, ki megnyitó beszédében méltatta a művészeket.
Az eredeti foglalkozását tekintve belsőépítész Szép Zoltán hetvenen túl is vidám, a szépségben feloldódó személyiség. Szakmájához hűen, akvarelljeiben is a pontosság figyelhető meg, ami nála a romantikán túl kicsit az építészetről is mesél, és amiket csodálatos színekkel fejez ki igazán. Saját bevallása szerint is ezeket a színezéseket kedveli a legjobban. Minden munkájában jelen van egykori mestere, Nagy Imre (1893 – 1976) tanítása, és úgy tartja, hogy a fény az, amit mestere legendába illő életének az emlékéből a vászonra szeretne menteni. „Ha birtokolni tudnám ecsetemmel a csodát, mikroszkópnál, fényképezőgépnél, térfigyelő kameránál, minden technikai vívmánynál pontosabban fognám a történések folyamatát.” – árulkodik erről hitvallásában is.
Bár a tárlat egyértelműen a képzőművészet tárgyköre, az est folyamán a jelenlévők – Szép Mária Terézia versei által – az irodalomba is belekóstolhattak. Ő ezúttal csak szerényen, néhány képpel jelentkezik, de a tájképek, portrék az ő keze munkáját dicsérik. Ez utóbbiakkal az emberek lelkét szereti látni és láttatni, amit változatos technikájával - akvarell, pasztell, ceruza és olaj – csak erősít.
Bár Ő előbb írt, s csak azután kezdett festeni. Így képei mellett néhány versét is megosztotta hallgatóságával. Mégpedig azokat, melyeket a magyar Alföldről írt. Kihangsúlyozva, hogy a magyar Alföld egészen más, és hogy szépségét talán fel sem fedezte volna, ha egy kirándulás során nem érinti meg annak varázsa.
S hogy sikerül-e újdonságra bukkannunk az utcarészletekben, rácsodálkoznunk a tájképek, portrék kifejezési módjára, csak úgy tudhatjuk meg, ha betérünk, s a helyszínen várunk a válaszokra.
