Talán rá sem jönnénk mennyire tévedünk, ha nem lenne valaki, aki irodalmi magaslatokba helyezi üresnek hitt hétköznapjainkat, élettel tölti meg elfeledettnek hitt gyerekkorunk színhelyeit, és irodalmi hősökké emeli a falu híres-hírhedt embereit, szomszédainkat, tanárainkat. Ritkán adatik meg, hogy ilyen közel kerüljünk egy irodalmi mű világához, mint ahogy az is, hogy megtapasztaljuk, mennyire lehet másként látni ugyanazt. Szabó Tibor Benjámin Kamufelhő című novelláskötete részben itt játszódik, hősei köztünk élnek. Az országosan is ismert és elismert íróval többek között a „váriságról” is beszélgettünk.
• Egy korábbi interjúban azt mondtad, hogy bár jelenleg Budapesten élsz, ettől még vári gyerek maradsz, ez nem is döntés kérdése. Korábbi munkáidban is felbukkantak vári emberek, helyek, de ez a „váriság” sosem volt úgy hangsúlyozva, mint a Kamufelhő kapcsán. Pedig csak az első hat novellában ismerhetünk rá erre a városrészre. Miért érezted most ennyire fontosnak a kiemelést?
• A „váriság” tényleg nem döntés kérdése. Tizennégy éves koromig minden fontos dolog itt és a duzzasztónál történt velem. Ez a „váriság” néz vissza rám a tükörből. Identitásnak hívják. Sok figurát és helyzetet őrzök emlékként a gyerekkorból, az iskolából, olyanokat, ami másoknak is érdekes lehet, és mindenképp érdemes róla mesélni. Szükségem volt egy nagy történetre, egy keretre, amelyen belül emberek sorsát mesélhetem el - egy családét, ami a családfő mindenféle árulásai miatt szétrázódik -, és ezek a figurák, élmények alkalmasnak bizonyultak. A kiváltó ok pedig az a tragédia volt, hogy az egyik évfolyamtársunk nagyon fiatalon meghalt, ami annyira megrázott, hogy az Élet és Irodalom című hetilapban írtam róla egy novellát, abban jelentek meg az első vári képek, amiket aztán továbbvittem. Több karakter valós, létező figura, egy-egy név is megmaradt, előfordulnak a kötetben élethelyzetek, amelyek tényleg megtörténtek. A többit, a döntő többségét pedig kitaláltam hozzá, hiszen ez egy játék: az alaptörténet eljut valahová. közben kicsit ki kellett gömbölyíteni, hogy a végén legyen csattanó. Ez volt az egyik, amiből kihajtottak a vári történetek, a másik meg az, hogy már valamelyik korábbi szövegemben megjelent egy hang, amiről éreztem: tudom mozgatni. Egy apa a tőle távol élő fiának magyaráz: „Majd rájössz, hogy milyen az élet!” és a hozzá tartozó intő gesztus az, amiről éreztem, hogy lehet több történeten keresztül vinni, és amikor ez összeállt, már viszonylag hamar, néhány hónap alatt megvolt az egész.
• A szövegek írásakor épp Veszprémben éltél. Mennyire kellett mélyre ásnod az emlékek felidézéséhez?
• Volt néhány év, amikor úgy alakult az életem, hogy mindenfelé éltem. Ráadásul két-három évnél sehol nem dolgoztam tovább. Utóbbi valószínűleg így is marad, csak most már megtanultam ezzel együtt élni. Meg hát, a munka, az írás szempontjából hasznos alapanyag a sokféle tapasztalás. Ebben az időszakban éreztem úgy, hogy sehol nem vagyok otthon, már, sajnos, itt Váriban sem. Amolyan Hontalan Iván lettem, „cigány lélek”, ahogy az egyik szövegem narrátora mondja. Más kérdés, hogy azóta már azt is tudom, van hazatalálás. Létezik. Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne, mondja Tamási Áron. Most értem ennek a mondatnak a jelentését: azért van a világ, azért teremtetett, hogy az otthonunk legyen. De a Kamufelhő még inkább a mesélő útkeresésének a könyve. A változásé, mozgásé.
• Mikor érezted azt, hogy az írással tartósabb lesz a kapcsolatod?
• Azt szokták mondani, hogy aki semmi másra nem jó, abból lesz a zenész. És akinek ezek közül ráadásul még botfüle is van – abból pedig az író. Ez azért viszonylag hamar kiderül. Miközben az is igaz, hogy harmincéves koromig nem foglalkoztam komolyan alkotótevékenységgel. Volt egy polgári életem, dolgom a világban, pedagógusként dolgoztam, könyvtárosként később. Ez alól lógott ki itt-ott az a valami, egy látásmód, amiből később, belefektetett munkával párosítva, az irodalmazás lett. De tudni kell azért, és erre figyelmeztetem is magam jó sokszor: az írás, a művészélet nem komoly. Nem úgy komoly, nem úgy valami, mint egy iskolát igazgatni, vagy kereskedőként egy boltban szolgálni a vásárlókat napról napra. Az írás abo ovo balkézről való tevékenység. Miközben a létrejövő szövegek néha, kegyelmi körülmények között, túlmutathatnak az írás tisztátalanságán, jelentéktelenségén. Egy jó mű képes több lenni alkotójánál. Tartok tőle, ez mozgatja a szerzők többségét.
• Apró jelei sem voltak annak, hogy írnod kellene?
• Fene tudja. Az biztos, hogy az írás, meg az életvitelszerű íróság, az két teljesen különböző dolog. Utóbbi esetben az „írnom kellene” helyzetnek konkrétan az a jele, hogy közeledik valamilyen leadási határidő. Különben sem szeretem az írás körül a hókuszpókuszokat. Ugyanakkor, hát ez is igaz – tényleg van olyan, hogy az ember molyol valamivel, rakosgatja, gyúrja, és egyszer csak valahogy önműködővé válik a szöveg, mintha életre kelne, mozgatja magát. Ritkán, persze.
• A misztikum ellenére hogyan születnek a szövegeid?
• Nincs misztikum. Van, de máshol. Azt hiszem. Nézd, olyan környezetben élek, ahol elfogadható dolog az, hogy az ember ül a gép előtt, és nézi a fehér képernyőt. A feleségem (Csapody Kinga) szintén irodalmár, tolerálja ezt. Mondjuk, azért mégiscsak hiába minden, azt már ő sem nagyon érti, hogy a történeteknek van az a megelőző fázisa, amikor az ember látszólag semmit sem csinál, csak „vakarózik”: boltba megy, porszívózik, negyed órája ül, és még csak tévét sem néz közben. Ilyenkor nehéz elmagyarázni, hogy valójában dolgozom, csak még nem látszik. De az írások legtöbbször megrendelésre születnek, vagyis a munkát köti a határidő, így nem lehet akármeddig húzni, mert az már nem is íróság lenne, hanem naplopás. Ennek a könyvnek a szövege is megjelent korábban folyóiratokban, internetes oldalakon. Ráadásul nekem van tisztességes foglalkozásom is, egy könyves lap vezető szerkesztőjeként dolgozom. Ez segít a hétköznapokban maradni.
• Írás közben mennyire számít neked az olvasó?
• Újabban szeretek egy történetet úgy elmesélni, hogy érthető, képszerű legyen, amit mondani szeretnék. A prózánál az a jó, olvasóként is akkor érzem sikeresnek, ha mielőbb eltűnnek a sorok, a szöveg, és mozgás, történés, képek kerülnek a nyomdafesték helyére. Ha létrejön az olvasó bevonódása. Miközben arra is szoktam ügyelni, hogy a szöveg ne hallgasson el semmit. Szeretettel mesélek, de leplezetlenül. A mű legyen kicsit szálka a köröm alatt, gondolni kelljen róla valamit. Fontos, hogy a szöveg reakciót váltson ki. Meg, hogy mondjon valami lényegeset az emberi természetről.
• A könyvmegjelenés önmagában is zaklatott időszak, azonban úgy tudom, hogy a családotok is épp most bővült második gyermeked születésével.
• Aznap kaptam meg a könyv első példányait, amikor hazavittem őket a kórházból. Így ez a kettő együtt indult. Mivel a könyv megjelenése viszonylag sok elfoglaltsággal jár, szigorú szabályként léptettük be, hogy amikor otthon vagyok, akkor nincs semmilyen telefonálás, levélnézegetés, csak a család létezik. Ezt nem olyan egyszerű betartani, de kell, mert semmi nem lehet náluk fontosabb. Épp most egyhónapos a nagyobbik fiam, aki különben igen jó gyerek, mert ugyan tud ordítani, mégsem szokott, inkább csak szemlélődik. Már kezdtem is gyanakodni, nehogy ő is „ilyenfajta” legyen. Persze, mint ahogy a „váriság” sem választás kérdése, ugyanúgy nem a választáson vagy a nevelésen múlik az, hogy milyen lesz egy ember alapkaraktere. Ha szereti őt az Isten, akkor valami egyszerűbb, vagy legalábbis kiszámíthatóbb élet felé vezeti. Így legyen.
• Mennyire él még benned a Kamufelhő világa vagy már valami egészen máson dolgozol?
• Ezt a kéziratot másfél éve lezártuk, bár utána még sokat csiszoltunk, kalapáltunk rajta két szerkesztővel. Alapvetően úgy van, hogy mire könyv lesz egy kéziratból, az viszonylag hosszú idő. Amikor az ember odajut, hogy bemutassa a kötetet, már teljesen más dologban van benne. Most egy olyan ember életéről kell regényt írnom, aki végigélte a teljes XX. századot, az összes fontos történelmi helyszínen jelen volt, pedig őt csak a méhészet érdekelte. Ez egy olyan megbízás, aminek nagyon nagy örömmel teszek eleget, így most éjszakánként többnyire a második világháborúban, az 50-es évek poklában sodródom a hősömmel. Nagy kaland.
***
Szabó Tibor Benjámin (1976)
A gyulai születésű író 2004-től publikál szépirodalmat, irodalomkritikát a magyar nyelvterület különböző folyóirataiban. 2006-2010 közt a Bárka folyóirat online magazinjának szerkesztőjeként dolgozott, majd 2010-ben a Veszprém.hu portál főszerkesztője lett. Jelenleg az Új Könyvpiac könyvszakmai magazin felelős szerkesztője. Feleségével, Csapody Kingával párban a Szépírók Társasága tehetséggondozó programjának és alkotótáborának [Ir(T)áS] szervezője és mentora. 2010-ben Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjas volt.
Könyvei:
- A ciprusi király, regény (2004)
- A lányos apák puskája, elbeszélések (2007)
- 47 [Démonok ideje], regény (2009)
- Kamufelhő – Hűtlen apák könyve (2012)
