A kilencedik napon megroppantak a csontok, és a kakas elkukorékolta, amit a harangok már régen tudtak: új napra virradtunk.
Iron azonban nem hallotta a bestia tollasok ébresztő hangszalagnászát…Talán aludt? Valami borzalmasat álmodhatott, mert a lábai egymáson csúsztak a láz gyöngyöző harmatától. Szegény pont olyan látványt nyújtott, mint egy árva gyermek, aki amputált lábbal próbál elrúgni egy futball-labdát…Nem sikerült neki. Kínlódott. Arca a hajnal sápadt homályában erősen bíborvörösnek tűnt, szemben azzal a ténnyel, hogy egy ilyen alultáplált kisember milyen színektől kellene, hogy pompázzon. Talán a következő reggelen sem adatik meg az a kegy, hogy egészségesen ébredjen?
Kora este ádáz felhősereg takarta el a „Nagy Arc” gyönge fényét. Ez a pár óra elég volt ahhoz, hogy „odaátról” kedves, ámde vészjósló jelenlétű ismerősök köszönjenek be Ironhoz. A fiúcska nem látta őket, csak érezte: mennie kell! A fény, a meleg, az a romantikus kék virág – tengernyi – vonzották őt. Az ablaküvegen a villámfények valós tánca remegett, s odakinn kérlelhetetlenül eleredt az eső. Szűnni nem akaró zuhany viselte meg a kurta parasztházacska nádszál tetejét, de a dunyhatakaró alatt mit sem lehetett ebből érezni. Annál inkább pusztított egy belső vihar, amely a legkisebb erekig végigszaladt a kisfiúban, aki halk nyöszörgéssel jelezte: most épp egy meleg tábortűzről álmodik…
Éjféltájban felhörgött a falu harangja. A megszokott lágy kongás a kíméletlen égzengésben eltorzult hangfoszlánnyá alakult át. Az utolsó hullám megrázta a fiút, mintha tudná, ez neki szólt, hogy keljen fel végre rémálmából és álljon talpra újra az evilági élet megvívására indulók csatasorában.
A hajnalt egy közeli villámcsapás hasította ketté, jelezve, hogy az eljövendő nap igen tüzes lesz. Az elemi erők nem sejthették, hogy egy gyermek nélkülük is lázban ég. Egy gyermek, akinek megdöbbentő lelki ereje miatt adták az Iron nevet, s most mégis a kacagó kasza előtt járja táncát. Nevess csak rá! Nem tudod, mit élt meg, nem ismered, mégis elvennéd az életét?! Nem teheted! Nézd, hogy remeg, pillái zárva, de ami mögöttük van, az az ÉLET, a harc, egyáltalán a küzdeni akarás, amelyet nem emészthet el az új évezred előszele…
Csend lett. A vihar elült, a felhők elvonultak. Csak egy árva gyermek vívta tovább harcát az isteni erőkkel, aki egészségesen a természet tréfáival kedvvel mérkőzött naponta. Most ő volt soron. Elindult a Green Mile-on, lassan, peckesen lépdelt. Tisztában volt vele, hol csapott le a villám. A dombtető csöndes sírhalmai között rálelt egy keresztre, amelyen a kőmesterek arany betűi rajzolódtak ki: GEORGE „IRON” FRILL JR. Elszomorodott. Vajon miért ő az, akinek mennie kell? Hiszen még olyan fiatal, holnap töltené be a nyolcat! Aznap, mikor Krisztusunk megszületett… Leereszkedett a földre, lehajtotta fejét és jobb kezét a homlokától félkörívben elemelve tisztelgett a név előtt, amelyet konokul elföldelt a youngi álom. Belemarkolt a porhanyós, esőáztatta maszatdarabokba. Még frissek voltak!
Talán egy éjjel ezelőtt temethették el, de sem virág, sem bármilyen más jel nem állt a baljós aranybetűk mellett, amely arra utalt volna, hogy a bevégzett életet bárki is ismerte valamikor. Iron lassan felemelkedett, miután könnyeivel megáztatta a friss esővel borított halmot. Mikor hátrálni készült, megpillantott egy apró fénysugarat, amely számszerű formákat rajzolva ritmikus mozgásba kezdett. A kisfiú nézte-nézte, ahogy a gyermeki szellem erőt vett rajta, s a neve alatt a következő feliratot olvasta ki: 1681-1781. Ez a kilenc vonás megrázta. Meglepődöttségét nem tudta mással palástolni, minthogy elmosolyodott. Mindig ezt csinálta, ha úgy érezte, a helyzete nem éppen rózsás, de nem is kilátástalan. Megilletődötten vette észre, hogy az apró szájmozdulás, amely pozitív irányba vonta ábrázatát, megerősítőleg hatott az éjjeli fénynyaláb mozgására. Az, mintha sejtené a kisfiú lelkében dúló kétséget, körberepkedte testét, mint egy fénysebes, szárnyatlan tündér, majd beleveszett a felkelő nap első pihesugarába…
Kukoríkúúú! – visította torka szakadtából egy kakas. Egy ló együttérző nyerítéssel válaszolt rá. A korai felkelők sóváran bámulták a máskor oly koldus éj bő termését: az itatók megteltek vízzel, a napraforgók egyszerre fordultak köszönetért, az élelmes gyerekek már kint tocsogtak az útszéli kátyút áldani, és lassan-lassan egy csöndbe burkolt, apró, nádtetős házikóban is megindult az ÉLET…
A tízedik napon megmozdult a dunyha óvó tömege, és kikandikált belőle egy „esőáztatta”, kócos kis fej. Ásított egy kellemeset és észrevette, hogy édesanyja ugyanazon a rozoga sámlin ül, ahogy egy vad éjjel előtt „otthagyta”. Mélykék szemeivel belenézett az alvó asszony lelkébe, majd szeretetteljes mozdulattal végigsimította annak meggyötört arcát. Felsóhajtott, és ajkán kicsúsztak az új nap első, halk szavai:
„Nyugodj meg, drága Mama. Meglásd, száz évig élek majd!”
