A kéményseprőkkel való találkozást eredetileg a fenyegető szerencsétlenség előjelének tartották, s az előítélet csak hosszú idő elteltével fordult a visszájára. A koromlovagok jellegzetes alakja a XIX. században épült be a mindennapi kultúrába, folklórba: az anekdoták, népszokások mókás, frivol figurái voltak. Egyes vidékeken úgy tartották, ha kéményseprő érkezett a lányos házhoz, akkor a hajadonnak törni kell a seprőjéből, és szerencséje lesz a férjhezmenetellel. Régi álmoskönyvek szerint pappal találkozni szerencsétlenséget, kéményseprővel szerencsét jelentett. Az álomfejtők azt jövendölték, a füstfaragók láttán örömhír, szórakoztató barátok eljövetele várható, de nem lehetett kizárni egy mulatságba való meghívást sem. Nagyböjt idején ellenben veszélyes volt kéményseprővel álmodni, ez a vízió tüzet és szelet is jelezhetett előre. Az esztendő kezdő napjához kapcsolódó, bőséget és szerencsét biztosító szimbolikus cselekvéssorozatba illeszkedtek a XIX. század végétől a hozzátartozóknak, barátoknak küldött képes levelezőlapok. Az újévi lapok legkedveltebb motívumai a négylevelű lóhere, a pénzes zsák, a malac vagy a szerencsepatkó mellett a fekete ruhás kéményseprőfigurák voltak. S még a közelmúltban is – kéményseprőt látva – hányan nyúltak szertartásosan egyik kabátgombjukhoz, és félhangosan mormolták: „Kéményseprőt látok, fogja meg az átok... De legalább a korom!”
Nagyvárosainkban már a középkorban működtek kéményseprők, elsősorban tűzvédelmi, biztonsági meggondolásból szorgalmazták alkalmazásukat. A falvakban, mezővárosokban a XVIII. századtól vált egyre rendszeresebbé jelenlétük, sok helyütt hatósági, uradalmi előírásra vette igénybe a lakosság szolgálataikat. Gyulán legkésőbb 1765-től dolgoztak vármegyei alkalmazásban álló kéményseprők, az első név szerint ismert mester, Sturtz Mátyás az 1790-es években tartotta karban a kéményeket. Az ipargyakorlás özvegyi jogon is továbbörökíthető volt, Sturtz felesége, Szeicz Katalin vagy Siebler Ferdinánd hitvese, Schriffert Erzsébet (1788–1854) maguk is folytatták – hozzájuk szegődött vándorlegények segítségével – a kéménytisztítást. Az özvegyek gyakran újabb házasságra léptek, társat leginkább a szakmabeliek közül választottak. Évtizedeken át Gyulán működött a Pöller és a Szvetics dinasztia számos tagja. Az eredetileg a szabómesterséget kitanult Pöller András mostohaapja, a sziléziai származású Siebler Ferdinánd nyomdokaiba lépett, s 1874-ben bekövetkezett haláláig füstfaragóként kereste a kenyerét. A közel egy évszázadon át a kéményseprő szakmát gyakorló Szveticsek 1859-től Békésen munkálkodtak. A vállalatalapító Szvetics József fia, Viktor volt az, aki a családból elsőként tette át a székhelyét Gyulára. Szvetics Viktor 1888-ban helyben nősült, a nyugalmazott uradalmi főkertész lányát, Novotny Szidóniát vette feleségül. Halála után özvegye fenntartotta az iparűzés jogát.
Gyulát városi szabályrendelettel két kéményseprő munkakerületre osztották, az elsőbe tartozott a belváros, Újváros, Nagyoláhváros, Szentpálfalva és az Élővíz-csatorna menti jobb parti külsőség. A második kerület Nagymagyarvárost, Kisvárost, Oldakosárt, Józsefvárost, az Erdélyi Sándor utat, Ajtósfalvát, Kisoláhvárost, Újgyulát és az Élővíz-csatorna menti bal parti külsőséget foglalta magába. Ipargyakorlásra csak olyan szakképzett, nem iszákos személy kaphatott engedélyt, aki gyújtogatás vagy szándékos tűzvészokozás miatt büntetve nem volt. A mester és segédei számára szigorúan tilalmazták a munka közben való dohányzást. A kémények égetését kizárólag nappal, a délelőtti vagy kora délutáni órákban szélcsendes, esetleg nedves időben, a tűzőrségen való bejelentés után végezhették. Ha a városban tűz támadt, a kéményseprők a helyszínen megjelentek és szakértő felvilágosítással szolgáltak.
A kéményseprők nehéz és veszélyes munkát végeztek: a mászókéményeket belemászva, belülről kellett tisztítaniuk, csak a később épített henger- vagy cilinderkéményeket tudták kívülről karbantartani. Földszinti épületek kéményeinek kotrásáért kevesebb fizetség járt, mint a többszintesekéért. A házi vagy vendéglői takaréktűzhely és vaskályha tisztítása került a legkevesebbe, a cserépkályhánál már magasabb volt a taksa. A legmagasabb árat a különféle légfűtő és központi fűtőszerkezeteknél, a fürdőszárító csőhálózatnál, gőzkazánoknál, valamint a gyárkémények füstcsatornáinál állapították meg. A használatban lévő kéményeket havonta, az iskolai, óvodai, kórházi, hivatali és laktanyai kéményeket kéthetente kellett tisztítani. Szintén rendszeres ellenőrzést kívántak az erős tüzelést alkalmazó iparosok – vendéglők, kávéházak, pékek, cukrászok, hentesek, füstölők, kifőzők – kéményei.
A koromlovagok a városok és a vidék feltűnő alakjai voltak. Felszerelésükhöz tartozott a jobb vállon átvetett létra, a kémények belülről történő tisztításhoz, a bal hónalj alatt hordott, nyírfaágból készített ágseprő, a jobb vállon vitt drót kéménykefe, kézi- és csőkefe, kaparóvas, golyós készülék, egy sor olyan szerszám, amely az újévi üdvözlőlapokon a szerencsehozó Korom Gerők keze ügyében is gyakran szerepelt.
