Van egy alig 900 lelket számláló falu Erdélyben, Maros megyében, a Kis-Küküllő bal partján. A település két utcából áll, mégis messze földön híres, kivételes zenei hagyományainak köszönhetően: Szászcsávás az egyetlen hely Erdélyben, ahol az ötszólamú éneklés – népies formában – fennmaradt, s e sajátosság kihatott a falu kulturális életének más területeire is, legfőképpen a közösség zenei elvárására a helyi prímásokkal szemben. Nem meglepő, hogy kiválasztásuk sokszor egy-egy közösségi esemény alkalmával vetélkedésen dőlt el. Aki elnyerte a rangot, s mint a legjobb, a csávási zenekar hegedűse lehetett, egyben azt jelentette, tehetségével bármely színpadon megállta a helyét.
A sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes Csávási Ballada című produkciójával arra vállalkozott, hogy feldolgozza a szászcsávási zenész-dinasztia történetét. S még többre is. Előadásuk, ahogyan maguk vallják, „egyedi kísérlet arra, hogy a Küküllő menti egymás mellett – és egymással kölcsönhatásban – élő három különböző nemzetiségnek egyszerre legyen kulturális nagykövete a nagyvilágban.” Nagyon szép szándék, óriási feladat és felelősség… Mi az a könnyedség, ami ennek ellenére végigvonul az előadás minden mozzanatán? Mi gyúrja a szembeötlő profizmust és az őshonosságot olyan egységgé, amelyben a színek gyönyörű keveredésükben is tisztán kivehetők ebben a „munkában”? A választ magában hordja a kérdés. A táncosok, akik játsszák, mozogják, elbeszélik a történéseket, mesterségüket kitanult, kiváló előadók és hihetetlen fizikai erőnlétük van. Ez az erőnlét pedig lelki vitalitásból táplálkozik. Minden pillanatban érezni, hogy zenészeknek, táncosoknak egyaránt sajátja az, amit mutatnak. Akár a magyar, akár a román, akár a cigány szokásokból látunk jeleneteket, – lakodalom, keresztelő, bál – ugyanazok az előadók mindenütt otthon vannak. Ezért hihető.
Ezért lehetnek szarkasztikusak is. Csipkelődésük, gunyorosságuk önirónia, amivel nevettetnek, és amivel azt üzenik, hogy kerek a világ. Így kerek, jó kerek. Először meglepő, hogy az ötletgazda Molnár Szabolcs illetve Ivácson László rendező mindezt balladásan látja, kívánja láttatni. E műfajt ugyanis általában tragikum tölti ki, ami a Csávási balladára –ugyan jelen van- nem jellemző. Felfedezhető azonban a ballada számos más karaktere: a kiélezett lelkiállapotokon keresztüli bemutatás és a jelenetekre összpontosítás, mint a lényegezés, a drámaiság és az egyediben az általánost megragadó eszközök; vagy a szaggatott előadásmód az időbeli kihagyások és térbeli váltások révén.
Ez utóbbi teszi például roppant könnyeddé a táncházi képek után a nagy ugrást a tengeren túlra. A hatodik elsötétedést (balladai homály!) követően – Ladies and gantlemen! – Chicagoi színpadra teremnek a szászcsávási zenészek. Egyen öltöny, egyen nyakkendő, egyen napszemcsi, elengedhetetlen show elemek, amit zabálnak az amerikaiak. Is. Mi is itthon. Nemcsak mert láttatva vagyon, láttatás van, hanem mert show műsorban is eredetiek, virtuózak és sem a román, sem a magyar, sem a cigány huncutsága nem veszejti azt, ami közös, ami fontos.
Csak még egy ilyet: balladai elhallgatás. Hazafelé ballagva, miután kimondjuk, ja, sajnálhatja, aki nem látta. A Háromszékkel ezt vastapsok tudatták.
