Végzett az ELTE-BTK magyar–angol szakán, ami ma is nagy hasznára van fordításai során, hiszen javarészt otthon ezzel szöszmötöl. Kötetei jelentek meg, verseit zenekarok éneklik, Túl a Maszat-hegyen című verses meseregénye pedig 2004-ben Az Év Gyermekkönyve lett, és azóta is töretlen a sikere. A belőle készült darabot a legnagyobb színészek játsszák, a Pesti színház már a második feldolgozását tartja műsoron, estéről-estére teltházas közönséggel.
Versei és műfordításai már gimnazista kora óta jelennek meg különböző irodalmi lapokban és folyóiratokban (többek között a békéscsabai szerkesztésű Bárkában is), drámafordításait és egyéb (önálló vagy másokkal közösen írt) színházi munkáit pedig számos budapesti és vidéki színház játssza. Mondókáival és gyerekeknek írt verseivel a kisgyerekes szülők szívébe lopta be magát (tudja hogyan kell, hisz maga is apuka), Shakespeare-fordításaival pedig a konszolidált ízlésűek kedélyeit borzolja. Bár szolid benyomást kelt, nem az a tipikusan „elvont művészlélek”, hiszen imádja a sorozatokat, a pókert, de még a focit is szereti.
A Nemzeti Színház számára 2010-ben készített egy Lear király-fordítást, a Vígszínház pedig a Rómeó és Júlia után legutóbb a Makrancos Katát rendelte tőle. Ezek a fordítói munkái megosztják a publikumot, többek vélekedése szerint nem is fordít, inkább újraértelmez. Ezért most beszélgetésünkben Varró Dani fordítói műhelyébe kértünk betekintést.
A nézők, a színészek, a rendezők köztudottan szeretik Shakespeare műveit, arról azonban már lényegesen kevesebbet tudunk, hogy vajon a fordítók hogyan vélekednek róla, mennyire hálás feladat Shakespeare drámáit fordítani?
Hú, hogy mennyire hálás, ezen még nem is annyira gondolkoztam, én személy szerint nagyon szeretek Shakespeare-t fordítani, ami azért van, mert – mivel én leginkább költőnek érzem magam, így - a verses szövegek állnak hozzám a legközelebb. Régóta fordítok darabokat, de a kortárs drámáknál sokszor éreztem, hogy nem állnak közel a szívemhez és emiatt is örültem annak, amikor először volt lehetőségem Shakespeare-t fordítani, mert az tulajdonképpen költészet. Drámai, de a kettőnek a találkozása. Amiatt, hogy eleve verses a szövege - persze néha vannak benne prózai részek is, de alapvetően jambikus -, de amikor még rímel is, külön nagyon boldog vagyok. Emiatt szeretem és ezért nekem ez mindig hálás feladat. Egyszerre jó és nehéz is benne, hogy ilyenkor a fordító elődökkel óhatatlanul összehasonlítanak, akiket én nagyon szeretek, mert én is azokon a régi fordításokon nőttem fel, de ma már más típusú szövegre van szükség, és ha azt épp tőlem kérik, akkor alapvetően én is rajtahagyom a kézjegyemet.
Hiszen Shakespeare alapvetően szemtelenül modern volt a maga korában, akkor a nyelvi frissesség fenntartása érdekében szintén úgy kell hozzányúlni, hogy lényegét tekintve ma is modern lehessen.
Az egyetemen annak idején sok fordítói szemináriumra jártam, ahol Lator László és Géher István is egybehangzóan azt mondta, hogy a klasszikusokat körülbelül 50 évente nem csak hogy szabad, hanem kell is újrafordítani, ugyanis ennyi idő alatt annyit változik a nyelv, hogy még a legzseniálisabb szöveg is elavul. Sokszor épp rendezői kérésre kell hatásosabbnak és durvábbnak lenni, mint amilyenre én az adott fordítást magamtól javasolnám.
Mit gondolsz, lehetséges még az igazi, huncut William-el találkozni? A sok eddigi fordítás alatt felsejlik az eredeti Shakespeare? Vannak ilyen élményeid?
Csak ilyenek vannak. Az biztos, hogy a fordítás a legmélyebb olvasás, tehát amikor annyira alaposan megnézem ezeket a szövegeket, hogy egy-két hónapig szinte csak velük fekszem és kelek, annyira benne vagyok, olyankor sokszor érzek olyat, hogy ezt csak én tudom, és hogy ezt csak így lehet lefordítani. Nyilván nincs nekem mindig igazam…
…de aki korábban így fordította, annak is ugyanígy kellett gondolnia.
Igen. Az ember megpróbál belehelyezkedni, és akkor mindenhol azt próbálom meg kibogarászni, hogy mi az, amit ő akarhatott. Már csak olyan praktikus szempontokból is muszáj kitalálnom, hogy mi lehet az, amit ő gondolt, mert az ő fordítási során az egyik legnehezebb dolog, hogy mindig rövidíteni kell. Amit magyarul lefordítok, az két sor lesz vagy legalábbis másfél, így kénytelen vagyok kihagyni az eredeti szövegből. Neki - vagyis mindenkinek, aki angolul ír, annak - meg épp fordítva van, meg kell tölteni minden sort, bele kell tűzni egy halom jelzőt. Praktikusnak kell lenni és azt megérteni valahogy, hogy nem azért írt bele két jelzőt, mert muszáj, hanem mert meg kellett töltenie a sorokat.
De ezek felismerhetők, nem?
Felismerni vélem. Muszáj azt gondolnom, hogy én vagyok az ő szócsöve és a magyar hangja, így muszáj ráhangolódnom, és úgy éreznem, hogy pontosan tudom, hogy hol mire gondolt.
Ehhez képest mi mennyire ismerjük másképp a köztudatban? Illedelmes távolságból nézzük és túlságosan fennköltnek tartjuk?
Sajnos ez nagyon jó kérdés, mert jó lenne, hogy ha el tudnám mondani, de ezen még nem gondolkoztam eleget, ezért nem is fogok tudni frappáns választ adni, pedig kellene. Kis felismeréseim azért szoktak lenni, de alapvetően azt szoktam gondolni, hogy fordítóként én nem állhatok illedelmes, félő tisztelettel a műhöz, mert akkor nem is tudnék vele boldogulni. A szövegre figyelek, annak a sokrétűségére, nyelvi leleményeire és azt próbálom a magam módján a magyar nyelvben visszaadni.
„Összebeszélnek” a párhuzamosan folyó fordítói-alkotói munkák?
Folyamatosan. Az nyilvánvaló, hogy a fordításokban sok olyan megjelenik, amit más élményekből, saját magamból építek be, mint ahogy a színész is a saját gesztusaiból építi fel az alakítását, ez szerintem természetes. Én is a saját eszközeimet használom. Tehát előfordul, hogy nem tudok pont úgy megoldani egy szójátékot vagy valamit, ahogy ő csinálta, de akkor azt kipótolom a saját eszköztáramból.
Olyan is előfordulhat, hogy te maradsz benne egy-egy korábbi folyamatban?
Abszolút jellemző, hogy automatikusan jambikus pentameterben beszélek, és ez csak egy példa a sok közül. De az is ugyanennyire automatikus, hogy a saját dolgaimban, verseimben megjelennek Shakespeare-utalások, sokszor már szinte észrevétlenül. Szabó Bori nevű barátommal már régen elhatároztuk, hogy írunk együtt valamit, mert mindenképpen Szabó-Varró szerzőpáros akartunk lenni, és írtunk is egy olyan mesejátékot, aminek Líra és Epika lett a címe, ami abszolút Rómeó és Júliás, és amibe sok korábbi Shakespeare-es dolog került át. De rendszeresen előfordul, hogy ha olvasok valamit, abban szintén észreveszem, hogy az egy Shakespeare utalás vagy hogy épp valamelyik szonettből került oda, ezek ugyanis már észrevétlenül is ide-oda vannak hatással egymásra.
A közönségnek olykor azzal is nehéz szembesülni, hogy a Shakespeare-fordításokban ennyire modern vagy. Olyan kritikákkal illetnek, hogy már szinte nem is fordítasz, hanem újraértelmezed az egyes műveket.
Klasszikusok esetében ez a vád gyakran éri a fordítókat, miközben ez leginkább egy ízlésbeli dolog. Eleve nehéz hozzányúlni olyan szöveghez, amiről az embereknek már van valamiféle kialakult képük. Utoljára a Makrancos Katát fordítottam, és azt megtapasztaltam, hogy akik látták a filmet Elizabeth Taylor és Richard Burton főszereplésével, azok azt várják, hogy most is azt kapják, és ha nem az jön, sokaknak problémát okoz.
Ezeket a megnyilvánulásokat azonnal sikerült magadban a megfelelő helyen kezelni?
Ezek kiegyensúlyozzák egymást. Néhány embernek nem tetszik, sokan pedig épp ezért szeretik. Azt már tudom, hogy az ízlések nagyon különbözők, és hogy nem lehet mindenkinek a kedvére tenni. De ha pl. van egy olyan híres sor, amit az emberek ismernek és azt várják – mint pl. a Rómeó és Júliában az „Ó, Rómeó, miért vagy te Rómeó?” -, akkor én büszke vagyok arra, hogy azt sikerült másképp fordítanom. Mert nálam úgy hangzik, hogy „Jaj, Rómeó, miért vagy te Rómeó?”. Ez pl. nekem egy nagy truváj.
Sokan fennakadtak rajta?
Nincs annyira sok ilyen közhelyes sor…
Ugyanez történhetett a slágerekkel is, amit dallammal ismernek, és az ahhoz társuló ismert szöveggel várják.
Azoknál a musicaleknél amiket fordítottam, sokkal inkább volt az, hogy ismerték a régit és ahhoz képest nagyon csodálkoztak, hogy amit én fordítottam, nem ugyanaz. Nekem főleg az volt a furcsa, amikor a színész ismerte a régit azzal közelített hozzám komolyan kérdezve, hogy nem lehetne-e, hogy ő mégis inkább a régi szöveggel énekelje?
És a stílusbeli váltásokkal hogyan birkózik meg a közönség, valamint azzal, hogy nem az otthon ülő elvont költő vagy, hanem biliárdozol, pókerezel és még a focihoz is értesz?
Nem szokták tudni. Vagy úgy ismernek, mint a kisbabák költőjét vagy úgy, mint fordítót. Nem szokták így átlátni az én munkásságomat, de örülök, jól esik, hogy ilyen színes egyéniségként állítasz be. Néha persze megismernek az utcán, olyankor kérdik, hogy én vagyok-e, mondom, hogy igen, és akkor itt többnyire el is akad a beszélgetés, mintha azt várnák, hogy ehhez én most gratuláljak. Ennek a kezelését még tanulnom kell.
Az interjúról több kép a gyulavaros.hu oldalon található.
