Nagy sóhajtások közepette kezdődött el Phil Minton karmester és kórusának hangversenye Gyulán, a Kohán Képtárban. No, nem a közönség részéről, és nem is a csalódottságból eredően szólalt meg e hanghatás. Ezzel kezdődött a kórusmű, és nem ez volt a legmeglepőbb zenei élmény az est folyamán.
Phil Minton angol karvezető, énekes és zenész egy egészen elképesztő produkcióval érkezett városunkba, amelyet helyi emberekből verbuválódott kórus segítségével adott elő. A színpadon megjelenő, ismerős arcokból álló 26 tagú csapat tagjai többnyire nem énekesek, de még csak nem is szakmabeliek, ám a versenyműben való részvételük kétségkívül nyitottságról tett tanúbizonyságot.
Angol vezetőjük az elmúlt néhány nap egynéhány órája alatt beállította, és a koncert alatt szinte élő és gondolkodó orgonasípokként használta őket, akik hang és karjelzésre megfelelő hangerővel huhogtak, csacsogtak, rattyoltak, pömpögtek, fütyültek, nevettek, kiabáltak, néha énekeltek is, és további mindenféle artikulálatlan hangot hallattak, ami csak a csövön kifér. Szükség is volt atyafiaink (és leányaink) szájzajainak felvezetésére, mert Minton improvizatív szólóéneke spontán nyilvánvalóan sokkolóbb hatást ért volna el. Egyszerre borzongató látvány és hihetetlen élmény volt hallani, mire képes a vox humana, az emberi hang. Változó síkokról és mélységekből törtek elő belőle a legkülönbözőbb hangok, amelyek egyszerre voltak ismerősek és idegenül hangzóak.
Az absztrakt mű hangszerelésében hátborzongató tudatosság érződött, hiszen hangszálaink több millió éves, Istentől kapott, legősibb zeneszerszámaink, éppen ezért az ember számára a legkommunikatívabb hangszer is. A karvezető éneke és alkalmi kórusának temperálatlan hangokból és zörejekből álló játéka passzív módon a közönség érzéseivel és asszociációival játszott. Irányított hangulatingadozás részesei voltunk. Ismerjük az érzést, amikor mindentől függetlenül mosolyra késztet minket egy folyamatos kacagás, vagy egy hirtelen sikítástól adrenalin tódul a vérbe, vagy mondjuk egy tömegközlekedési eszközön idegesítő csörömpöléssé törik széjjel az utazók beszélgetése. Az egyben epikus és lírai hangverseny konkrétan ezekből a hangokból és hatásaikból tevődött össze.
Aki hagyta beáramolni a fülén keresztül a lelkéig, kénytelen volt felismerni, hogy az emberi zajok keltette zene ismerősebb, mint elsőre gondolta volna. Megszólaltak az erdő, a természet hangjai és még valami „afelett”. Felrémlettek az ősi rituálék, és az abból kialakuló autentikus muzsikák, amelyeket kevésbé civilizált népek zenéiben még fellelhetünk. Többször ellenállhatatlan késztetést éreztem beleénekelni, vagy -fütyölni a produktumba.
Az előadás végén többen meglepődve tapasztaltuk, hogy a koncert a ráadással együtt sem volt több háromnegyed óránál. Elég is volt, hiszen nem szokott az ember egyszerre ennyi rengeteg ingerhez, sejtelemhez és ábrándhoz. A koncert után az ismerős kórustagok elmondták, mennyire felszabadító élmény volt számukra az előadás, és sajnálják, hogy nem hallhatták kívülről. Sajnálhatják is! Hát még azok, akik egyik oldalról sem voltak tanúi a páratlan hangversenynek.
