Teltház fogadta a Gyulai Várszínház tegnapi esti programját, a Margitszigeti Szabadtéri Színpad előadásában a The Blues Brothers musicalkoncertet az óriási napszemüveggel díszített Tószínpadon. A zenés darab rendhagyó módon kezdődött, a kivetítőn hírességekkel készült rövid riportok hangolták rá a közönséget Blues testvérek történetére, illetve az azonos című filmlegenda színpadi változatára. Megszólalt Török Ádám, Nagy Sándor, Charlie, Gálvölgyi János, Tóth Vera és a két főszereplő, a Blues Elwoodot játszó Feke Pál és a Blues Jake-et alakító Serbán Attila, akik elmondták, mindketten személyes kedvencüket alakítják a musicalben. (A főszerepen kívül a darab zenei és művészeti vezetői is, valamint ő kezük munkája a színpadi változat is.)
A két perces visszaszámlálás alatt jött be a 12 tagú zenekar, ugyanis az előadás teljesen élő, a koreográfiával együtt dolgozó zenei kíséretet kapott. Az együttes hazánk ismert zenészeiből állt, mint például Kékkői Zalán, Kormos János, Studniczky László, Gyenes Béla és még sorolhatnám. A koreográfia maximálisan kihasználta a tószínpad adta lehetőségeket, a Blues testvérek csónakkal eveztek a színpadra és elkezdődött a koncert. A magyar musicalben jellemző fogás, hogy a múló időt kiálló slágereket többé-kevésbé sikerült fordításokkal adják elő a színpadon. Most sem volt ez másképpen, a mindenkinek ismerős slágerek kissé idegenül hatottak anyanyelvünkön.
Az első szám után hamar szexi táncos hölgyek kara tűnt fel a színészek körül, hogy erotikus mozgásukkal levegyék lábáról a férfiközönséget. Ezt megfejelve, a vokálszekcióba tartozó három hölgy - Fehér Adrienn, Jónás Andrea és Veres Mónika - erőteljes hangjával lúdbőrzést okozott nemtől függetlenül. Ezt az érzést tovább folyatta a szaxofonos csaját alakító Tóth Vera, akinek semmi kétség, néger ősei vannak, legalábbis hihetetlen markáns orgánuma ezt bizonyítja. Kár, hogy csak egy dal erejéig hallhattuk a darabban. Feke Pál és Serbán Attila „hozták” a fekete öltönyös, kalapos, napszemüveges karakterek jellegzetes mozgását, habitusát és elhangzottak az örökzöld dallamok, a Jailhouse rock, a Sweet home chicago, a Gimme some loving, Everybody needs somebody to love és a Soul man. Néha egy-egy refrén angolul csendült fel, amitől még több kétségem támadt a fordítás szükségességét illetően, ugyanis eredetiben sokkal hitelesebben tűntek az említett tételek.
A nagyszámú publikum életkora igencsak változó volt, mert jellemzően idősek és tinédzserek is kíváncsiak voltak az előadásra, felteszem az korosabbak a musicalért, a fiatalabbak a bluesért jöttek. A musical – műfajából adódóan – a blues mélyebb értelmét és a film ebből adódó sajátságos hangulatát kevésbé érzékeltette, azonban egy biztos: a jó zene és a fellépők humoros, olykor interaktív előadása a bő másfél óra alatt egy percig sem hagyta unatkozni a közönséget.
