Fotó: Rusznyák Csaba
Ritkán szoktam sokat beszélni.
Inkább hallgatok.
Hallgatom, ahogy eszik.
Hallgatom a szívhangját.
Hallgatom a szuszogását.
Hallgatom a gyönyörét.
Mesélek is neki, a világot először
felfedező gyermek örömével,
minden fölösleges részletre kiterjedő
idegesítő pontossággal.
Mintha hinném,
hogy létezik a felszínen kívül
valami más,
a bőr,
a csont és
a hús alatt valami,
ami megmutatható,
átadható,
érzékelhető,
de nem tudható,
mert folyton mozog,
elfolyik,
elillan,
eltűnik,
nincs halmazállapota.
Csak lebegés.
Csak lebegünk a légüres térben.
Néha megérezzük egymás szárnysuhogását.
Ennyi az élet.
