• Pedig ez így ebben a formában azért túlzás, bár tény, hogy a kezdetektől részt vettem a gyulaiak fővárosi baráti körének munkájában.
• Mikor voltak ezek a kezdetek?
• A gyulai városi tanács elnöke 1977 szeptemberében küldött egy levelet számos Gyuláról elszármazottnak Budapestre, a címzettek listáján én is szerepeltem. Azt írta, hogy a tanács szeretné felvenni a kapcsolatot velünk, a különböző fontos, jelentős pozíciót betöltő gyulai születésűekkel, részben a város és a Budapesten élők kapcsolatainak ápolása érdekében, részben azért, hogy segíthessünk a véleményeinkkel.
• Milyen pozícióban voltak ezek a megkeresett emberek?
• Nagyon széles volt a paletta, volt köztünk olyan, aki a Honvédelmi Minisztériumban dolgozott, én a Testnevelési Főiskola Továbbképző Intézetének igazgatója volt, de gyulai elszármazott volt a Merkúr, illetve az Állami Biztosító vezérigazgatója is. Szóval egyebek mellett tőlünk kérték, hogy mondjunk véleményt a gyulai fejlesztési tervekről, a város elképzeléseiről, hiszen kívülről az emberek másként láthatnak bizonyos dolgokat. Néhányan, tíz-tizenketten összeültünk, és megkezdtük az előkészítést, aminek eredményeként 1978 nyarára nagyjából összeállt a fővárosban élő mintegy kétszázötven gyulai listája.
• Ennyien éltek akkor Budapesten?
• Mi ennyiről tudtunk. Közülük végül nagyjából százötven-kétszázan jöttek el a mai Andrássy úton lévő Népfront-székházba, ahol 1978. november 20-án megalakult a Gyulaiak Baráti Köre. A város korábbi polgármestere, Dallos Ferenc lett az elnök, és volt egy huszonöt tagú vezetőség, ennek voltam többek között én is a tagja.
• És kik még?
• Társelnöke volt a Csűri Pista, aki egyébként a Merkúr vezérigazgatója volt, és aki például segíteni tudott abban, hogy a gyulai tanács autót vásárolhasson. Szintén társelnök volt Gerebenics Imre, Szilágyi János, Murvai János, Gyulai Edit és Takács Zoltán, tikárnak Fábián Lajost, ügyvezető elnöknek Forgács Andrást választották, az elnökség tagjai között szerepelt Halmos Béla, Monori István, Kertész Lajos vagy a már elhunyt Zoltai Dénes. De hogy ne csak a személyekről, hanem a programokról is beszéljek: 1980-ban a fővárosi művelődési otthonban kétnapos Gyulai Napok Budapesten programot szerveztünk, egy évvel később a szülővárosunk látott vendégül minket. Ekkorra már kialakult egy munkamódszerünk is: szakmai csoportokat szerveztünk, amelyek egy-egy témában tudtak véleményt mondani, tanácsot adni. Sajnos néha későn.
• Például?
• Hogy egy ilyen elmulasztott lehetőséget idézzek föl, volt egy alkalom, amikor a baráti körből többen lementünk a Várfürdőbe. Amikor Szécsi Tamás, akivel nagyon jóban voltam, meglátta a fedett 25-ös medencét, csak a fejét fogta, mivel szakmailag nem jól alakították ki az úszópályákat. Mondta, hogy ő szívesen segített volna egy olyan ideális medencekialakításban, ahol nagyobb lett volna az úszófelület.
• Ez is jelzi a sportkapcsolatok erejét… Ön másként is tudott segíteni a gyulaiaknak?
• Igen, én akkor a Testnevelési Főiskolán voltam csoportvezető, és tudtunk a tehetséges gyulaiak sportolóknak segíteni. Ne gondoljon persze protekcióra, annyi történt, hogy elmentünk a gyulai gimnáziumba, hogy akar-e valaki a TF-re jönni. És ha akartak, akkor mondtuk, hogy a felvételi előtt keressenek meg, tudunk tanácsokat adni, miből készüljenek. De tehetségtelen embereket nem tudtunk bejuttatni a főiskolára, és persze nem is akartunk. Aki nem tudott megfelelni, annak nem tudtunk segíteni, de aki tehetséges volt, annak lelkileg könnyebb volt, hogy kapott egyfajta támogatást tőlünk.
• Ha már a gyulai gimnáziumot említette: az Ön pályája is onnan indult.
• Hát igazából Románvárosból indult, mert ott születtem. De igen, ha a kérdést úgy értette, valóban a Gyulai Római Katolikus Gimnáziumban érettségiztem 1948-ban. Annak az iskolának akkor rangja volt, méghozzá igen komoly. Jól jelzi ezt, hogy amikor az érettségi után a Testnevelési Főiskolára jelentkeztem, megkérdezték, honnan vagyok. Mondtam, hogy Gyuláról, és hogy Christián László volt a tornatanárom, az edzőm. Ahogy ezt megtudták, nyomban fel voltam véve, nemcsak én, úgy mondták a felvételin, hogy Hack Feri és Cservák és Kincses fel van véve.
• Ennyit számított az edző?
• Ennyit számított az iskola színvonala, az oktatás színvonala. És igen, nagyon sokat jelentettek azok a személyiségek, akik itt oktattak. Az országban három-négy olyan gimnáziumi testnevelő tanár volt, mint Christián László, akinek az aláírása garancia volt a minőségre. A TF-en 1952-ben szereztem testnevelő tanári és labdarúgó edzői oklevelet, emellett nemzetközi ökölvívó versenybírói vizsgát is tettem.
• Még egy pillanatra visszatérve az indíttatásra: a fővárosban nagyon sokan élnek, akik Gyuláról indulva nagyszerű pályát futottak be. Gondolom, ez azért nem magyarázható csak az oktatással…
• Így van, ennek én három összetevőjét látom. Ez egyik, hogy aki Gyulán született és Gyulán élt, annak a szülei arra törekedtek, hogy: fiam, te több legyél, akár tanár volt az a szülő, akár a földeken dolgozott. Szóval volt egy ilyen életmódbeli, gondolkodásmódbeli összetevője. A másik, hogy aki gimnáziumba járt, az olyan általános műveltséget kaptunk, ami nagyon ritka, ráadásul abban a gimnáziumban rend és fegyelem volt, belénk nevelték a tisztességet. Mi a katolikus gimnáziumba jártunk, de ott mindenkinek megadatott, hogy gyakorolja a saját vallását, vallásszabadság volt. Olyan nagyszerű és felkészült tanáraink voltak, hogy az bizony ránk, diákokra is kisugárzott. És mindezek túl van egy nagyon fontos tényező: a város miliője. Gyula részben azáltal, hogy soknemzetiségű volt, olyan volt kicsiben, mint Magyarország: olvasztótégely, amiből remek dolgok jöttek ki. És hát ott van a város szeretete, és az, hogy ebből fakadóan vigyáztunk is rá, mint egy kis ékszerdobozra, soha nem szemeteltünk például.
• Az ökölvívás iránti érdeklődése is Gyuláról indult?
• Nem, nem. Igazolt sportolói éveimben gerelyhajítóként versenyeztem, még gimnazistaként, már ötödik gimnazista koromtól lényegében versenyszerűsen sportoltam. Előbb, 1946-tól a Gyulai MADISZ, majd a Gyulai MÁV atlétája voltam. Az ökölvívással csak jóval később, a hatvanas években kerültem kapcsolatba. Addig a magyar és a nemzetközi sportszervezésben töltöttem be különböző funkciókat. A diploma megszerzése után az Országos Testnevelési és Sporthivatalban kezdtem dolgozni, de 1959-ben például Guineában voltam sportszervező és a röplabda-válogatott edzője. Ez egyébként egy nagyon furcsa történet volt: amikor behívtak, hogy van egy ilyen lehetőség, akkor a tolmács nekem azt mondta, hogy Ghánába mehetek, méghozzá az ország fővárosába, Conakryba – csakhogy az Guinea fővárosa. Egyszerűen azt történt, hogy a fordító az ország nevét elhallotta, azt pedig nem tudta, hogy Conakry minek a fővárosa. Hát, meg is ijedtem rendesen.
• Miért?
• Mert mondtam, hogy ez nagyszerű, de hát én angolul nem tudok. Úgyhogy nekiestünk keményen tanulni angolul, nemcsak én, hanem még néhányan, akiket kiküldtek, mert Ghánában ugye angolul beszélnek. És már csak az indulás előtti napokban derült ki, hogy nem Ghána, hanem Guinea, ami nekem kifejezetten jól jött, mert franciául viszont - és ez szintén a gyulai gimnáziumnak köszönhető - tudtam.
• Egyébként a magyar sportszakembereket miért keresik előszeretettel világszerte?
• Egyszerűen azért, mert a világban tudták, amit sokunk szintén megtapasztalt: hogy például az amerikai egyetem és a magyar egyetem között óriási nívókülönbség van, méghozzá a magyar egyetem javára.
• És hogyan lett a röplabdából ökölvívás?
• Amikor visszajöttem, szóltak, hogy három lehetőségből választhatok, hol folytatom a munkámat, mert három szakszövetségi főtitkári hely üresedett meg. A másik kettő a súlyemelés és a kerékpár lett volna, amikkel nem volt ugyan semmi bajom, de végül az ökölvívást választottam, a TF-en Énekes mondta, hogy végre egy kívülről jött ember ebben a pontozásos sportágban, ahol a klubkötődések miatt mindig felőrölik egymást. Ez 1961-ben történt, akkortól egyfajta kétlaki életet éltem: dolgoztam a TF-en, és dolgoztam az ökölvívóknál. A főiskolán ekkor már az edzőképzőnél voltam, ahol vezetői állást ajánlottak. Csakhogy az utolsó pillanatban derült ki, mármint számukra, hogy én nem vagyok párttag. Ezen ledöbbentek, de az egyetemi tanács ragaszkodott hozzám, így patthelyzet alakult ki. A feleségem javaslatára a legegyszerűbb megoldást választottuk: beléptem a pártba. Nem köteleztek rá, a legkönnyebb lehetőséget választottam.
• Megbánta?
• Dehogy. Nagyon jó munka volt, nem bántam meg. Sok remek embert ismerhettem meg, részben a szövetségben, részben a Vasas elnökségi tagjaként, Papp Lacival nagyon jó barátságban voltunk, a családjával a mai napig tartom a kapcsolatot. És hát sok helyre eljutottam, huszonöt országban jártam, talán csak Dél-Amerikában nem. A sportágról a nyolcvanas években könyvet jelentettem meg.
• Az ökölvívás sikersport volt már akkor is – vagy inkább mondhatjuk azt, hogy akkor még? Mert bár a profiknál vannak sikerek, de az amatőröknek az elmúlt nyolc-tíz évben már elég halovány eredmények voltak.
• Igen, a legutóbbi olimpián csak egy ötödik helyezettünk volt, holott a korábbiakon összesen húsz érmet, ebből tíz aranyat nyertünk. A probléma azzal van, ahogy a magyarországi viszonyok megváltoztak: annak idején az ígéretes ökölvívók megfelelő felkészülést kaptak, például kizárólag ökölvívással foglalkozhattak a katonaságuk idején. Aztán a Honvéd egyszer azt mondta, mától nincs ökölvívó-szakosztály, majd szép lassan a többi helyen, például a rendőrségnél is ez történt. A kilencvenes évek végén már csak néhány tucat egyesület volt az országban, mostanra sikerült elérni, hogy ez a szám ismét felment százra. Az ifiknél már értünk is el világbajnoki címet, és talán ezzel megkezdődött a magyar ökölvívás újjáéledése.
• És Ön még ebben is szerepet vállal?
• Hét évvel ezelőtt, a hetvenötödik születésnapomon vonultam vissza a szövetségben. A TF-en viszont, ahol a Továbbképző Intézet igazgatójaként mentem nyugdíjba 1991-ben, továbbra is oktatok, az általam kezdeményezett nemzetközi edzőképzésben az ökölvívókkal foglalkozom. Az ökölvívás történetéről, a szabályok ismeretéről tanítok, miután soha nem voltam ökölvívó, én a szakmai részét nem tudom vinni. Emellett pedig a mai napig részt veszek az ökölvívók szaklapjának készítésében.
