Szeptember 2-án a várban a XVI. század világát felelevenítő, színes rendezvénnyel emlékeztek Gyula 1566. évi ostromára. Szeptember 2. a küzdelem legszomorúbb napja volt, a védők ekkor vonultak ki a várból. Ez a dátum azért különösen emlékezetes, mert a végvári harcok leghosszabb várostromát zárta le. „… 63 napi ellenállásuk a török elleni várharcok csúcsa” – állapította meg Marosi Ernő a török várviadalokról szóló írásában.
Az ostromra Temesvár 1552-ben történt elvesztése után bármikor lehetett számítani, hiszen a fontos déli végvár eleste után Gyula volt a környék egyetlen királyi kézen lévő erőssége. Az 1560-as évektől nagy ütemben folyt a vár megerősítése, igaz, hogy a nagy építkezési és földmunkálatok költségeit Kerecsényi László várkapitány nem kis nehézségek árán teremtette elő. Az építkezési költségek akadozása miatt újra és újra lemondással fenyegetőzött.
A Pertev pasa által vezetett 30–40 000 főnyi török sereg július 2-án vette körül a várost. A nagy seregben voltak magas harcértékű egységek, mint a janicsárok és voltak irreguláris csapatok. Velük szemben mintegy 1500 magyar, szerb, horvát és 600 német várvédő állt. Képzett és edzett katonák, a várharcok gyakorlott „szakemberei”. A védők bízhattak a rétegzett védelmi vonalban, az időjárás kedvező alakulásában és főként a jó szerencsében. A védelem első, a török lendületét csak lassító vonalát a palánkkal körülvett város jelentette, a második védelmi vonal a huszárvár volt. A huszárvár több méter széles, földbe ásott, hatalmas tölgyfa cölöpök közé döngölt agyagfalat jelentett. A tölgyfaoszlopokat fonatok kötötték össze, ezeket betapasztották, hogy a farészeket ne lehessen felgyújtani. A harmadik védelmi vonalat a külső vár falai és bástyái alkották, majd következett a ma is látható belső vár és az azt körülvevő fal. A védőknek az árkok vizének elvezetését nehezítő esős idő kedvezett. A magyarországi katonai helyzetet ismerő tisztek alighanem pontosan tudták, hogy a császári főseregek állomáshelyeitől távol eső várban nem reménykedhetnek felmentő seregben. Az ostromlók helyzetét megkönnyítette, hogy a sík terepen lévő várat jól lehetett ágyúzni, s a török seregekben kulcsszerepet játszó tüzérség itt is jelentős fölényben volt. Az ostrom első szakaszában sikerült a védők egyik nagy ágyúját működésképtelenné tenniük, három ágyú pedig – vélhetően a folyamatos használat miatt – felrobbant. Ettől fogva a török tüzérséget a falakhoz még közelebb telepítették. Július 6-án adták fel a védők a várost, július 23-ig tudták védeni a huszárvárat, majd következett az ostrom legheroikusabb szakasza, a külső vár közel egy hónapig tartó védelme. A törökök rézsútosan lőtték a falakat, hogy a facölöpöket védő réteget lehántsák, amikor ez sikerült, felgyújtották a tölgyfa oszlopokat. Kerecsényi egyik, fogságból írt levele szerint 14 ostromot vertek vissza. A külső vár védhetetlenné válása megpecsételte Gyula sorsát. Augusztus 22-én megkezdődődtek azok a tárgyalások, amelyek a vár szabad elvonulás ellenében történő feladásához vezettek. A Temesvár vagy Szigetvár ostrománál majd kétszer hosszabb védelemről írta a már idézett Marosi Ernő: „Gyula védői sokkal többet tettek, mint amennyi tárgyilagosan elvárható volt tőlük.”
A körülbelül 500 főre apadt kivonuló védsereg sorsát ismerjük: volt, aki fogságba esett, másokat megöltek, de jó néhányuknak sikerült elmenekülni. Többen éppen erre a forgatókönyvre készültek: Fekete Demeter, a kapuőrség parancsnoka a vár elhagyása előtt egy icce jó bort öntött lova torkába, s mikor nekiengedte a kantárszárat, a ló gazdáját megmentve elvágtatott, mint egy táltos paripa. – Apró győzelem, egy, a térség történeti fejlődését kisiklató, kivédhetetlen nagy vereség közepette.
