A Shakespeare Fesztivál zárónapján a zene értőinek kedvezett a Gyulai Várszínház a Corvin János Múzeum udvarán, és nem is akármivel. Hazánk válogatott zenészei 11 Shakespeare-szonettet álmodtak újra hangokban és ritmusokban.
Az est fantasztikus zenei élményéről mindjárt három fellépő neve is biztosította a vendégeket. Lantos Zoltán, az elementáris energiákat felszabadító hegedűs, Kaltenecker Zsolt, az egyik legtechnikásabb jazzbillentyűs és Dés András, a modern ütőshangszer-játék magyar virtuóz képviselője máris garancia volt a minőségre. De az őket is magába foglaló OpenSource együttes további tagjai is kitettek magukért a koncerten.
Amikor a koncert elkezdődött, Lantos Zoltán sokhúros hegedűinek és vonójának találkozásakor mintha egy másik világból jutottak volna el fülünkbe a finom árnyalású dallamok és azok díszítései. Érdekfeszítő játéka új utakra hívta az ember gondolatait, amelyek a szabadtéri színpad feletti látványban együtt szárnyalhattak a fecskékkel és gerlékkel. Kottáit egy erősödő szél szétszórta a színpad mögött, joggal gondolván, hogy az érzésből játszó hegedűsnek ilyesmire nincs szüksége.
A többször felismert Mirrorword-témákat ezúttal Papesch Péter Victor Wootent idéző tapping- és slapping-technikája kísérte, ami erőteljes és vérbő alapot adott a finom zenei motívumok alá. Katartikus élményszámba ment többek között az is, amikor az egyik szám alaptémájaként egy 7/8-os lendületű staccatót adtak elő uniti - együtt. Kaltenecker Zsolt hihetetlen expresszív ráérzései és Dés András doboláson túlmutató ütősjátéka kovácsolta teljessé az elhangzottakat. Andrew J élő elektronikus mesterkedései, szkeccsei sem lógtak ki a zenéből, sőt a modern hangzások valahogyan még élőbbé tették a hallottakat. S mindezt egészítette ki Tompos Kátya színésznő hangja, aki időnként klasszikus dalként, egyszer szavalva, máskor Lantossal rapduettben hangoztatta Shakespeare költészetét.
A közönség hamar rájött, hogy itt nem öncélú és magamutogató hangszeres szólókról van szó, hanem több instrumentumon megszólaló, lélekre és testre ható kompozíciókról, ezért a dalok közbeni zavaró taps szerencsére rendszerint összegyűlt, és a zeneművek végén tört ki. A koncert végén kitörő ovációt az együttes az 54. szonettre való zenei utazással honorálta. Csalódnom kellett a majd’ másfél órás előadásban, ugyanis a délutántól (csak) egy elsőrangú koncertet vártam, helyette életem egyik legjelentősebb zenei élményében volt részem.
