Jól megkomponált darabot láthatott a közönség Bagossy László rendezésében a VII. Shakespeare Fesztivál részeként. Az Örkény Színház előadását nagyszerű színészi játék, ötletes díszletek és jelmezek jellemezték, csupán a rekkenő hőség tette próbára a publikumot és a színészeket egyaránt. Ki legyezővel, ki színes magazinnal, ki a ruhatárban vásárolt ásványvízzel próbálta hűteni magát a művelődési ház szaunává változott színháztermében.
A János király, mely Shakespeare drámájának Dürrenmatt-átirata, a hatalmi gépezet mindenkit maga alá gyűrő működését mutatja meg. Kegyetlen hatalmi játszmáknak és csatározásoknak lehetünk szemtanúi, melyeknek nem csak a kiszolgáltatott nép, de sokszor maguk a gépezet irányítói is áldozatul esnek, mégis remekül szórakozhatunk az Anglia és Franciaország középkori háborúskodását feldolgozó történet szatirikus párbeszédein és jelenetein. A hatalom háttéralkuktól és intrikától terhes, többrétegű világába vezet be rögtön a darab nyitójelenete, ahol festményszerűen kimerevített pózban, rétegről rétegre jelennek meg az előadás egyes szereplői: először Anglia királya, Plantagenet János (Debreczeny Csaba), majd anyja, Eleonóra királyné (Pogány Judit) és unokahúga, Kasztíliai Blanka (Szandtner Anna), mögöttük a hóhérok, végül az akasztottak. A négy réteget függönyök választják el egymástól, amelyek az egész darab során fontos funkciót töltenek be, jeleneteket vezetnek be és zárnak le.
Ignjatovic Krisztina jelmezei, a középkori palástok és fejfedők alatt megbújó öltönyök és kosztümök egyrészt aktualizálják, a mai korra vetítik ki a középkori történetet, másrészt – rangjuktól függetlenül – egalizálják a történet szereplőit, mintegy jelezve, hogy a hatalomban betöltött szerepük, tehát felelősségük is egyforma. A fehérre maszkírozott arcok, a festményszerű beállítások jól érzékeltetik, hogy a kifelé mutatott gesztus nem más, mint manír, a háttérben kegyetlen politikai alkuk születnek.
A darab központi figurái Falconbridge Fülöp, a Fattyú (Polgár Csaba), illetve János király minisztere, Pembroke grófja, valamint Fülöp király követe, Chatillon (Máthé Zsolt). Utóbbi kettőt, találó rendezői ötletként, ugyanaz a személy alakítja, csupán egy paróka és egy kétoldalú nyakkendő a különböző királyi címerekkel jelzi, hogy különböző szereplőkként, ám hasonló törekvésekkel és jellemvonásokkal jelennek meg a színpadon. A Polgár Csaba által alakított figura kitűnő érzékkel látja át a hatalmi gépezet mechanizmusát és annak erkölcsi hozadékait, mégis képtelen arra, hogy a cselekvés szintjén is felülemelkedjen a többieken.
Remekül hozza az intrikus pápai követ, Pandulpho szerepét Mácsai Pál. Jól működnek a színpadon a hedonista Lipót herceg (Csuja Imre) beszólásai és a Konstancia (Für Anikó) és Eleonóra közti párbeszédek, valamint a Takács Nóra Diána, Gálffi László, Ficza István által alakított figurák. A gyermek Arthurt, a háború egyik kiváltó okát, aki leginkább ki van szolgáltatva a körülötte zajló eseményeknek, egy bábu testesíti meg, amelyet mindig más-más szereplő szólaltat meg.
Törpék vagytok – mondja a Polgár Csaba által alakított figura a többieknek, nekünk. A politikai csatározásoknak ezt a Falconbridge Fülöp által megfogalmazott kisstílűségét, kicsinyességét példázza, hogy a királyi korona egy egyszerű nejlonszatyorban érkezik a milánói bíboroshoz. A darab zárójelenete, Izabella a karjában a Pembroke-ra emlékeztető csecsemővel, egyértelművé teszi, hogy csak a szereplők változnak, a történet mindig ugyanaz marad, a történelem mindig önmagát ismétli.
A darab talán egyetlen nem oda illő eleme a nézők sorai közt ülő szereplő, valamint a hátunk mögül, a nép hangján megszólaló kórus, amely a rendezői törekvés ellenére, inkább kizökkent a darabból, mintsem részesévé tesz az eseményeknek.
