Liviu Rebreanu, (1885–1944) a 20. századi román irodalom kiemelkedő képviselője felemás érzésekkel emlékezhetett a Gyulán töltött két évére. Honvéd hadnagyként itt írta első elbeszéléseit és színműveit – még magyar nyelven –, de sikkasztott, és ezért kénytelen volt megválni a katonaságtól.
Rebreanu kiváló eredménnyel végezte el a Ludovikát, a budapesti katonai akadémiát. Nem világos, hogy érdeklődése alapján választotta-e ezt a hivatást, vagy az egyetlen felemelkedési lehetőséget látta a katonai pályában, hiszen apja, aki sokgyerekes falusi tanító volt, nem tudta volna egyetemre küldeni. Tanulmányai befejezése után 1906-ban helyezték Gyulára. (Laktanyája a Kossuth tér déli részén állt.) A halála után kiadott magyar nyelvű elbeszéléseiben egy unalmas kisvárosról ír, ahol a katonatisztek a város egyetlen kávéházában próbálják unalmukat elűzni. Ez a fikció, a valóság ennél színesebb volt: mint honvédtiszt, ő is részese lett a városi társas életnek, neve – ekkor még Rebreanu Olivérként – többször szerepel a levéltárban őrzött társasági naplókban. Már pályakezdő íróként is a századforduló társadalmi problémái, a dzsentrik és a szegényparasztok helyzete foglalkoztatta.
Nem tudjuk, mi vitte arra a könnyelműségre, ami kettétörte katonai pályáját: mint a tiszti étkezde konyhamestere nem tudott elszámolni a rábízott pénzzel. A sikkasztás miatt 1908-ban katonai szolgálata alól felfüggesztették. Az író Erdélybe költözött, ahol elkezdte tanulni a román irodalmi nyelvet, ugyanis csak a népnyelvet ismerte. Ugyanebben az évben megjelentek első román nyelvű novellái. Azonban ügye a katonai szolgálat alól való felfüggesztéssel nem zárult le, a tiszti étkezde tulajdonosa pert indított ellene a polgári bíróságon. Így 1910-ben Rebreanu ismét Gyulára került, most mint letartóztatott. A gyulai törvényszék három hónapi fogházra és egyévi hivatalvesztésre ítélte, amit a nagyváradi ítélőtábla kitöltöttnek vett, hiszen hat hónapig tartották vizsgálati fogságban.
Szabadulása után bekapcsolódott a román irodalmi életbe, irodalmi folyóiratokat szerkesztett. 1925–1934-ig elnöke volt a Román Írószövetségnek, s egy ideig a bukaresti Nemzeti Színház igazgatói tisztét is betöltötte. Elbeszéléseiben a román falusi világot ábrázolta, egyik fő témája a háború lelket nyomorító hatása volt. Regényeiben a társadalmi feszültségek, a történelem embert próbáló fordulatai adják a cselekmények keretét. Legfontosabb regényei: Ion (1920), Akasztottak erdeje (1922), Lázadás (1932). Rebreanu gyulai éveiről bővebben írt Domokos Sámuel Liviu Rebreanu nyomában Gyulán című tanulmányában. (Filológiai Közlöny, 1986-87, 273–284.)
