Igaz, nem strandkönyvtárban ücsörögtünk a vízparton, ahogy azt a beszélgetőpartner, Dézsi János megbízott könyvtárigazgató felvetette hasznos ötletként, mégsem bánkódhattunk, hiszen könnyed, ugyanakkor nagyon mély mögöttes tartalommal bíró szövegeket hallhattunk Lackfi János hiteles és szórakoztató tolmácsolásában. És – nem mellesleg – a Magyarország–Luxemburg mérkőzésre mindenki hazaérhetett, akik látni akarta, hogyan verjük laposra az ellenfelet, ahogy azt az író megjósolta (mint utóbb kiderült, vertük, csak nem laposra).
A beszélgetés rövid számadással indult, hiszen a számos önálló kötettel és műfordítással rendelkező Lackfi idén töltötte be negyvenedik életévét. Mint az író rögtönzött összegzéséből kiderült, amellett, hogy van „öt darab saját, külön bejáratú gyermeke egy alomból”, rengeteg dologgal foglalkozik egyszerre: tizenöt éve tanít a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, az úgynevezett kreatív írás képzés keretein belül Vörös Istvánnal oktatja a diákokat arra, hogyan kell verset és prózát írni, emellett 1999-től szerkesztője a Nagyvilág világirodalmi folyóiratnak. Hallgatva e felsorolást, fölmerül az emberben a kérdés, hogyan lehet valaki mindezek mellett ennyire termékeny író. Lackfi János válasza egyszerű és tömör: nagyon szeretem az életet dézsmálni, nyammogni.
Van egy kobrapillantása, mesélte, amiből tudni lehet, hogy éppen témára vadászik. Az általa foglalkozási ártalomként emlegetett vadászat pedig bárhol művelhető, elég a közértben fél füllel hallott néhány mondat, s már kerekítheti köré a sorsot. Lackfit alapvetően a magyar nyelv izgatja. Jómaga és barátai rengeteg, a mindennapi életben elhangzó nyelvi elszólást, köznapi hexametert gyűjtöttek már össze. Az írót foglalkoztatja, hogy egy furcsa szikrából hogyan nyílik meg egy különös világ az ember előtt, s hogy hogyan lehet ezeket „utángyártani” az irodalomban. Nagy kedvtelve fedez fel egy-egy apró részletben olyasvalamit, ami sokkal tágasabb, addig-addig kapirgálja, amíg olyan nem jön elő belőle, ami mélyen az emberre vonatkozik.
Legújabb verseskötete, az Élő hal az elmúlt hat év verstermését tartalmazza. Van ebben minden, az általa háztartási verseknek nevezett szövegektől kezdve a tündibündinyelvig, az internetes hírből kiinduló Költői ugróiskolától Bóbita kortárs irodalmi táncáig, plázaetűdtől a Kölcsey-parafrázisig. S hogy miért éppen Élő hal a kötet címe? Mert élek, mint hal a vízben, és közben persze minden élő hal napról napra él, mert nem tudja, mikor kerül a halászlébe – adta meg a választ Lackfi.
A legnehezebb kabát című kötetben az Élet és Irodalomban, valamint a Magyar Nemzetben háromhetente megjelent tárcanovelláit gyűjtötte össze az író. Dézsi János örömmel konstatálta, hogy a kötet címe egy könyvtárhoz köthető, hiszen a Kabát című novella főszereplője a ruhatáros Zsuzsa néni, aki arról nevezetes, hogy ha összeadnánk az általa a pulttól az akasztókig megtett távolságot, akkor a Föld–Hold-távolság jönne ki végeredményként. A legnehezebb kabátja mindenkinek a saját élete, története, ami levehetetlen, fejtette ki az író a ruhatárhasonlatot.
A szerző végezetül jövőbeli terveiről beszélt: készülőben van egy négyszáz oldalas nagyregény, amellyel még meg kell küzdenie, hiszen a prózával, amellett, hogy nagyon élvezi az ember az írás folyamatát, mindig van szenvedés. Az azonban biztosan kijelenthető: hallgatni semmiképpen nem volt szenvedés Lackfi János írásait, még ha nem is vízparton ücsörögtünk ezen a napsütéses délutánon.
