A Gyula testvérvárosa, Kovászna által adományozott székely kapunál gyűltek össze az ünneplők, hogy az első városi szervezésű emlékünnepen megemlékezzenek a magyarság legtragikusabb történelmi élményéről a trianoni békediktátum aláírásának 91. évfordulóján.
Dr. Görgényi Ernő polgármester emlékeztetett rá, hogy Gyulán nincs emlékműve Trianonnak, holott városunk volt az egyik legnagyobb vesztese az igazságtalan, megtorló békének. Nem volt és nem lesz ez mindig így! – ígérte a város vezetője, utalva arra, hogy a városvezetők a napokban határoztak az 1933-ban felállított országzászló (amelynek talapzatát a Trianonra emlékező domborművek díszítették) újra történő megépítéséről.
Juhász Gyula megrendítő Trianon című versének elhangzása után Jakab Béla evangélikus lelkész ünnepi beszédében dr. Raffai Sándor püspököt idézte (akinek gyulai kötődése is van, ő szentelte fel az evangélikusok gyulai templomát) a nemzetet ért szörnyű trauma kapcsán. Rövid történelmi visszatekintésében kitért arra is, hogy a magyarok mindössze egyszer, szinte az utolsó szó jogán szólalhattak fel a béketárgyalásokon, amikor már minden eldőlt. Gróf Apponyi Albert kétórás, három nyelven elmondott védő- és vádbeszéde sokakat elgondolkodtatott, de a helyzeten már nem lehetett változtatni. Akkor már aláírták az aránytalan, példa nélküli megtorlással járó békedekrétumot.
A szónok a múlt említése után a mához is szólott. Az Európai Unió megtette, amit vártunk tőle, a határok megszűntek. Most egy új helyzet van, amely új kötelességeket ró ránk: meg kell őriznünk a magyar nemzetet, a magyar kultúrát! Ez nem könnyű feladat, mert nő a beolvadás, az elvek feladása, a belefáradás. Utalt a 2004. december ötödiki népszavazásra, amellyel Magyarország elveszítette a megtisztelő „anyaország” címet.
A múlt kitépése a szívekből egyre nagyobb veszélyt rejt magában. Elhárítására öntudatos, nemzeti politikára van szükség, amelyben nem az „én”, hanem a „mi” a fontos! – zárta beszédét az ünnepség szónoka.
***
Jakab Béla 2011. június 4-én a csigakerti székely kapunál elmondott trianoni emlékbeszéde
Tisztelt Emlékezők! Kedves Barátaim!
1920. június 4-én írták alá a trianoni békeszerződést, amelynek értelmében Magyarország területe a Horvátország nélkül számított 282 ezer négyzetkilométerről (Horvátországgal együtt 325 ezer) 93 ezer négyzetkilométerre, lakossága 18,2 millió főről 7,6 millióra, a korábbi 43 százalékára csökkent. Az elcsatolt területek lakosságának 30,2 százaléka, 3,2 millió fő volt magyar.
„Szomorúbb sorsot alig szánt nemzetnek a népek hatalmas Istene, mint most a magyarnak. Ezeréves, küzdelmekkel teli, keservekkel csordultig telt, csalódásokkal szinte a kimerültségig terhelt élet után most a lassú elsorvadás szégyenére ítélte a világ hatalmasainak balga tanácsa. És e nehéz ítélet terhét rokontalanul, megértő szívek nélkül kénytelen hordozni.
Igazainkat nincs, aki megértse, ügyünket nincs, aki felfogja, fájdalmunkat nincs, aki enyhítse, sorsunkat nincs, aki irányítsa. Ha volt korszak, az elmúlt ezer évben, melyben elhagyatva állt a magyar, ennél terhesebb, ennél szomorúbb, ennél végzetesebb aligha volt csak egy is, mint a mai.”
Keserűséggel és szomorúsággal teli sorok ezek, amelyek annál inkább megmarkolják az ember szívét, hogy egy istenhittel és reménységgel teli egyházi előljáró, dr. Raffay Sándor evangélikus püspök tollából származnak. Ő az az áldott emlékű püspök, aki gyulai templomunkat is felszentelte.
Az antant hatalmak a csehektől, románoktól és szerbektől kapott információk, adatok alapján alkottak képet Magyarországról, és húzták meg a határokat. A magyar békedelegációt csak 1919 decemberében hívták meg a béketárgyalásokra, ahol 1920. január 16-án először és utoljára kifejthette álláspontját a trianoni béketervezetről.
Nem volt ez más, mint az utolsó szó jogán elmondott beszéd, a szerződés tartalma már rég eldöntött tény volt, egyes részei a már korábban megkötött egyezményekben is szerepeltek. A magyar delegáció vezetője, a 74 éves Apponyi Albert kétórás beszédet tartott: tolmácsot nem kért, franciául, angolul, majd olaszul fejtette ki álláspontját.
Apponyi helyére tette a Magyarországgal ellenséges politikusok csúsztatásait, és bemutatta a valódi tényeket: a nemzetiségi megoszlást (román tájékoztatás szerint a székelység például nem magyar nemzetiségű népcsoport, milyen érdekes a héten is Székelyföld egységét kérdőjelezték meg), a népek önrendelkezési jogára és a megmaradt Magyarország életképtelenségére hivatkozott, népszavazást kért.
A beszéd hatására Lloyd George brit miniszterelnök és az olasz küldöttség is a szerződés újratárgyalását kérte. A brit külügyminiszternek kellett figyelmeztetnie főnökét, hogy ezt ne erőltesse, mert már rég aláírta a döntést. Nagy-Britannia egyébként Trianonban lényegében „szabad kezet adott” a francia miniszterelnöknek. A briteket inkább a volt német gyarmatok „sorsa” érdekelte.
Az amerikai küldöttség még a békekonferencia alatt elhagyta Párizst. Wilson elnök nem adta a nevét olyan „békeszerződésekhez”, amelyek csak a zsákmányszerzésről, a győztesek igényeinek kielégítéséről szóltak, ahol lábbal tiporták a nemzetek önrendelkezési jogát. Magyarország végül 1921-ben kötött különbékét az Egyesült Államokkal, amely a népek önrendelkezési jogára hivatkozva nem írta alá a trianoni szerződés új határokat megállapító cikkelyét – mondta a történész. Az „imperialista rablóbékét” a Szovjetunió sem volt hajlandó aláírni.
A Párizs környéki békeszerződések – a vesztesek aránytalan és példa nélküli „büntetése” – azonban már a kortársak szerint is magukban hordozták az újabb világégést. „Ez nem béke, ez egy húsz évre szóló fegyverszünet” – jelentette ki 1919 júniusában Ferdinand Foch marsall, az antant haderők főparancsnoka. Az anekdota szerint a II. világháború kitörésének napján a lengyel főparancsnok meg is jegyezte: Foch marsall tévedett, de csak két hónapot.
Trianon és a Párizs környéki békerendszer azonban paradox módon nemcsak nekünk, hanem az egész térség számára veszteséget jelentett. A románok és a csehszlovákok, később a szlovákok és a szerbek félnek, hogy vissza akarjuk venni, ami a miénk. A térség egymással vetélkedő, elkeseredetten szembenálló mozaikállamokra bomlott fel.
1920 után a magyar törvényhozó és a végrehajtó hatalom akarata egységes volt. Mindegyik parlamenti párt - a szociáldemokrata párt kivételével - kinyilvánította véleményét, mely szerint a békediktátum elfogadhatatlan, ezért meg kell szüntetni a trianoni békeszerződést. E pártok a békerevízió mellett tettek hitet.
Először Bethlen István gróf, magyar miniszterelnök említette 1928-ban, híres debreceni beszédében, hogy a határok Magyarország számára elfogadhatatlanok, ezért valamilyen módon meg kell a kérdést oldani. Ezt az elvet vallották az utána következő kormányfők is.
A két világháború közötti magyar politika legfontosabb célja a visszaszerzés volt, szemben az utódállamok megtartási céljával. Ennek el is jött a gyakorlati ideje 1938-ban és 39-ben az első bécsi döntéssel, illetve 1940-ben a másodikkal. 1941-ben pedig a délvidéki revízió már fegyverrel történt. A kérdés napirenden volt, és meg is volt az eredménye, ami az akkori magyar külpolitika sikerességét bizonyítja.
A második világháború végével érkezünk el a tiltások korához. Az 1947. február 17-i párizsi békeszerződés lezárta Magyarország és szomszédai számára a háborút. Visszaállították a trianoni határokat, s ezzel a kérdést lezártnak kellett tekinteni. Rákosi Mátyás hatalomra kerülésével beköszöntött a Trianonról, annak következményeiről, illetve a kisebbségbe szakadt nemzetrészekről való beszéd tiltása.
A magyarországi kommunisták abban különböztek az utódállamok kommunistáitól, hogy míg azok kőkemény nemzeti elkötelezettségűek voltak, a magyarországi kormányok magyarellenes bel- és külpolitikát űztek. Ezért meggátolták azt, hogy Trianonról beszélni lehessen.
Azóta is Trianon kinek-kinek gyász és keserűség, kinek beletőrődés, apátia, elhallgatnivaló tény, kinek idejétmúlt múltbafordulás, vagy éppen hátranézés nélküli előremenekülés a jövőbe. Bárhogy is legyen, Trianon 91 év után is hat.
Trianon generációk életét határozta meg. Így érkeztünk el a mához! Miért kell erről megemlékezni? – kérdezte a lányom. „Fájdalom, gyász és kudarc, úgysem lehet rajta változtatni.”
Kérdésén megdöbbentem az én lányomnak, hát nem látja és nem hallja otthon, miről beszélünk? Persze, hogy hallja, de a fiatal szív soha nem mérlegel, hanem kérdez.
Hányszor és hányan tették már fel ezt a kérdést? És milyen nehéz rá feleletet, milyen nehéz frappáns választ adni. Mi, akik itt vagyunk, számunkra egyértelmű, de az a felelősségünk, hogy a gyermekeink és unokáink számára is az legyen.
Mi késztethet bennünket az egységes magyar nemzet megerősítésére?
A válaszom egyéni és lelkészi is! (Mindenkinek saját magának kell megtalálnia a motivációt.) Az enyémek: A temetők és a templomok!
A temetőkben pihenő és feltámadásra várók tömege. Azok, akik egyik napról a másikra otthontalanokká, másod-harmadrendűvé váltak saját hazájukban. Akik számára a „bozgor”-hazátlan, hontalan kifejezés nap mint nap a megaláztatás eszköze lett.
Eleink benőtt sírhalmai köteleznek bennünket a magyar nép megerősítésében és a magyar nyelv megőrzésében. Az elnéptelenedett templomok az anyanyelv védőbástyái…, ahol már 2-en sem gyűlnek össze, hogy Jézussal együtt lehessenek.
Nagymamám emléke kötelez, aki soha nem tanulta meg az új nyelvet. Amíg Isten engedi, hogy éljek és emlékezni tudjak, addig magam előtt fogom látni a fiatal román hivatalnokok gúnyos mosolyát, amikor az idős nagymamám nem tudta románul elmondani, mit szeretne elintézni. „Eu nu stie romaneste”-Nem tudok románul – mondta, természetesen helytelenül.
Szüleim generációja sem tanulta meg tökéletesen az „idegen” nyelvet, de már jobban rá volt kényszerítve, a mai fiatalok számára pedig nem jelent gondot. Éppen ezért a beolvadás, az elvek feladása, mint például magyar házastárs, anyanyelvű oktatás, a belefáradás (úgysem tudunk ezen változtatni) a gyökerek, a múlt kitépése egyre nagyobb veszélyt rejt magában.
A szekularizáció, a különféle liberális gondolatok egyik pillanatról a másikra megragadják gyermekeinket, és ha nem vigyázunk rájuk, saját népünk ellen fordítják őket, és ők is a nemmel szavazók táborába kerülnek.
Nagy a felelősség: a családok, a pedagógusok és az egyház felelőssége. Először is fogalmakat kell eltörölnünk: anyaország és határon túliak. 2004. december 5. után elvesztette az ország e megtisztelő státuszát. A határon túliak a magyarság, a magyar nép, akik ott maradtak, és vállalták identitásukat, akik lehet, hogy nem beszélnek ékes magyarsággal, hanem ízes magyarsággal, de nem románok, szlovákok, ukránok vagy szerbek.
A felelősség nagy, mert mindig idejében kell cselekedni. A magyar igazolvány és a kettős állampolgárság megadása 2004-ben volt igazán aktuális. Emlékszünk, volt olyan idős ember, aki a koporsójába is beletetette, mintha útlevél lett volna a mennyek hazájába.
Hiába próbálta és próbálja az Orbán-kormány kicsiszolni a csorbát, és egyre több előjogot adni véreinknek, elmaradtak a több százezres honosítási kérelmek, a kormányhivatal ablakai előtt többnyire üresek a székek.
Az uniós tagság megszüntette a tényleges határokat, és ennek örülnünk is kell, de azt is tudomásul kell vennünk, hogy egy új helyzet alakult ki, amelyben ismét nem a papír tesz magyarrá.
Feladatunk a magyar nemzet és öntudat megerősítése, a már most is működő kulturális és gazdasági alapítványok támogatása. A fiatalok számára egy teljesen átfogó ösztöndíjrendszer kiterjesztése.
A nemzeti összetartozás utáni vágy formáljon minket igazi élő mozgalommá, hogy ne az én legyen a fontos, hanem a mi.
A fenti elvek szerinti értelmezésben idézem ugyanannak a dr. Raffay Sándor evangélikus püspöknek reményt és erőt adó, 91 év után is aktuális sorait: ,,Öntudatos, nemzeti politikát kell ismét kezdenünk. Nem pártok, hanem a nemzet számára. Ez a politika nem lehet másforma, mint, amit országszerző őseink űztek: keresztyén és nemzeti. És a nemzet teste, minden becsületes, ép tagjának együttesen, az összetartás szent kötelességtudatával kell törekednie az egyetlen, jogosult cél elérésére és szolgálatára.
Meg kell szűnnie annak a nyomorúságos, kicsinyes, porban kúszó, nemzetrontó szokásnak, hogy mindenki pártvezér akar lenni, s hogy a figyelmet magára irányítsa (a piacon), tombol és tépdesi az egység szent kötelét.
Ma nehezebb hazát szerezni, mint ezer évvel ezelőtt őseinknek volt. Erre a nagy munkára kell előkészülnünk! Hogyan, miképp? Szégyenleném magam, ha ezt apróra el kellene mondanom. Hiszen minden becsületes magyar léleknek megmondja azt a tulajdon hazaszeretete.
Új helyzetben, új kötelességek várakoznak ránk…”
Isten áldja magyar nemzetünket!
Köszönöm, hogy meghallgattak!
