Héjja Julianna Erika, a Békés Megyei Levéltár főlevéltárosa: – Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a munkám egyben a hobbim is. Szívesen töltöm az időm java részét a levéltárban, ahol közvetlen munkatársaim között éppúgy vannak tősgyökeres gyulaiak, mint hozzám hasonló „gyüttmentek”. Több mint tíz esztendővel ezelőtt csöppentem bele ebbe a mértékadó szellemi közegbe, s itt az idők folyamán – úgy érzem – maradéktalanul el- és befogadtak.
• Ön, többek között, a történelemtudomány egy sajátos ágát is műveli, a nőtörténetet. Hogyan került kapcsolatba ezzel a szakterülettel? Van férfitörténet is?
• Az ELTE Művelődéstörténeti Tanszékén Fábri Anna docens asszony szemináriumain alkalmam volt a nőtörténetírással megismerkedni s még egyetemistaként az ottani kutatásokba bekapcsolódni. Külön szerencsémnek tartom, hogy a későbbiekben sem távolodtam el ettől az irányzattól. Itt, Gyulán a Ladics família iratanyaga, amelyben a család nőtagjainak levelezése jelentős mennyiséget képvisel, ugyanis kiváló lehetőséget kínál az ilyen jellegű kutatásokhoz. Kimondottan érdekes és magával ragadó volt bepillantást nyerni a 19. századi lányszobák titkaiba, szembesülni a polgárkisasszonyokat foglalkoztató kérdésekkel. Akkoriban a mindennapok szerves része volt az írásbeli kommunikáció: hetente akár két-három levelet is váltott egy otthonától távol került leány az édesanyjával meg a családtagokkal. Sajnos korunkra elveszni látszik ez az érintkezési forma. A második kérdésre azt mondhatom, hogy a férfitörténet–nőtörténet szembenállása kezdetben vita tárgyát képezte, hosszú ideig úgy tartották, hogy a köztörténet önmagában a férfiak története, és a történelmet férfiak alakítják és írják. Maga a nőtörténetírás csak a 20. század hatvanas éveire „intézményesült”, ekkortól beszélhetünk a „nemek történetéről” vagy a társadalmi nem fogalmáról.
• Miről szóltak azok a sűrűn váltott levelek?
• A hétköznapi élet ügyes-bajos elfoglaltságairól, a háztartásvezetéstől kezdve a cselédgondokon át a gyermeknevelésig. Szívesen írtak az akár két-három hetes nyári kiruccanásokról, a fürdőhelyekre tett utazásokról is. Élvezetes élménybeszámolókban örökítették meg a társas élet nyilvános és magánalkalmain történt eseményeket, pletykákat, de a báli toalettek részletekbe menő leírásáról sem feledkeztek meg. Szó esett udvarlásról, szerelmi históriáról, éjszakai szerenádról, és még sorolhatnánk, mi mindenről.
• Néhány évtizede vált divatossá a mindennapi történelem kutatása, amelynek kincsesbányája a Ladics család hagyatéka. Magyarországi viszonylatban mennyire egyedi ez a gyűjtemény?
• Országos szinten is kuriózumszámba megy, ami egyrészt a családtagok rendszeres gyűjtőszenvedélyének köszönhető, mert az utolsó papírfecniig mindent megőriztek. Ezres nagyságrendű az a múzeumban beleltározott és a levéltárban őrzött iratanyag, ami a sokat emlegetett leveleken kívül orvosi receptekből, emlékkönyvekből, naplókból, szakácskönyvekből, a hétköznapi élet triviális dokumentumaiból áll. Ezeknek a mindennapi életünk során nem tulajdonítunk különösebb jelentőséget, de ha száz-százötven évvel ezelőttről fennmarad egy ilyen dokumentumgyűjtemény, akkor az a mindennapok kutatásának megkerülhetetlen forrásává válik. Másrészt kivételessé teszi az, hogy egyáltalán megmaradt, nem dobták ki, nem semmisítették meg az utódok. A gyűjtemény része a Ladics és a Kliment család levelezése, amely jórészt az 1870-es és az 1920-as évek között keletkezett, és amelyből kiolvasható, hogy a két család három nemzedékének lányai, asszonyai hogyan és milyen példák nyomán sajátították el és gyakorolták a hagyományos női feladatköröket. Erről jelent meg egy tanulmányom a levéltár kiadásában nemrégiben napvilágot látott Egy gyulai polgárcsalád világa című kötetben.
• Nemrégen a Békés Megyei Levéltárnak a megye igazgatástörténetével kapcsolatos konferenciáján érdekes előadása hangzott el a 18–19. századi közigazgatási állások betöltésének gyakorlatáról. Hogyan ment akkoriban az állásvadászat?
• Ezeknek az állásoknak a betöltéséhez kezdetben kimondatlanul, később előírásszerűen is eleget kellett tenni bizonyos követelményeknek, de amikor a megye a török hódoltság után újraszerveződött, nem volt helyi nemesség, nem volt kik közül válogatni, más megyékből jöttek ide jelentkezők a gyors karrier reményében. Ez olyannyira így volt, hogy bár az első tisztikar mindössze hét főből állt, följegyezték, hogy akadt köztük olyan is, aki írni és olvasni sem tudott. Más megyékben, ahol volt elegendő számú nemes, a családfők bizonyos stratégia szerint irányították gyermekeiket egy-egy pályára. Így alakult ki a helyi nemességnek egy olyan szűk magja, amely kézben tartotta ezeket a kulcsfontosságú pozíciókat.
• Ma sem megy ritkaságszámba, hogy rokonokat, ismerősöket kapcsolati tőkével juttatnak biztos megélhetést jelentő állami hivatalhoz. Milyen volt a kétszáz évvel ezelőtti stratégia?
• A gyermekek közül az egyik közigazgatási, a másik uradalmi szolgálatba szegődött, a harmadik a katonai pályát választotta, a negyedik egyházi stallum megszerzését tűzte ki célul, többnyire a legidősebb vitte tovább, irányította a családi birtokot. Az állás megszerzésénél előnyt jelentett egy befolyásos pártfogó – főnemes, egyházi vagy világi főtisztviselő, egyetemi tanár – személyes ajánlása is, továbbá a színvonalas közép-, esetleg felsőfokú képzettség. A stratégia a házasodási kapcsolatokban is kimutatható, mert a közigazgatási tisztviselők is úgy igyekeztek kiházasítani fiaikat, lányaikat, hogy a hatalom egy szűkebb kör kezében összpontosuljon. Itt, Békésben is létrejöttek azok a hivatalviselő dinasztiák, amelyek két-három generáción keresztül voltak képesek tisztviselőket adni a megyének, így pl. a Tomcsányiak, a Lehoczkyak és a Beliczeyek lettek azok a családok, amelyek hosszú időre megvetették a lábukat. Nagyon szoros érdekkapcsolat alakult ki közöttük, így stabilizálták a helyzetüket.
• A levéltár honlapján látható, hogy ön fiatal kora ellenére sokat publikált. Mikor szerette meg ezt a szakmát, és hogy kapott kedvet ahhoz, hogy kutatásait közzétegye?
• Szülővárosomban, Orosházán a Táncsics Mihály Gimnáziumba jártam, és másodikos koromban egy debreceni tanulmányi kirándulás alkalmával megtekintettük a Tiszántúli Református Egyházkerület gyűjteményét. Ott szerettem bele a közgyűjtemények világába, és ott fogalmazódott meg bennem, hogy levéltáros szeretnék lenni. Egy levéltáros egyébként nem feltétlenül publikál, hiszen feladata elsősorban az iratanyagok rendezése, segédletekkel való ellátása. Nekem jó mentoraim voltak, ezért is alakult úgy, hogy a levéltárosság mellett a kutatómunkában is próbára tehettem magam.
• Szakmai körökben elismerést váltott ki két éve megjelent munkája, a Békés vármegye archontológiája és prozopográfiája. Nem valószínű, hogy ez a furcsa cím olvasásra csábít, pedig sok érdekes életrajzot tartalmaz, sőt Gyulán többen talán az őseiket is megtalálhatják lapozgatása közben.
• Szoktunk belőle meríteni a szélesebb közönség számára írt kisebb közleményekben is, erről tanúskodik a Gyulai Hírlapban megjelenő Anno rovat. Ezek a kis fragmentumok nem kaphatnak helyet nagyobb ívű tudományos eszmefuttatásokban, de épp az érdekességüknél fogva sokan szívesen olvassák őket. Az egyik első, oda szánt cikkemben, egy megsárgult fényképen ábrázolt személy kilétét próbáltam felkutatni. Ő Fekete Mihály volt, az egyik vármegyei kapus, akit sújtásos díszegyenruhában, kalapban, díszbottal a kezében örökített meg a hajdani fotós. Fekete uram történetét éppen a hivataltörténeti kutatás segítségével sikerült megeleveníteni. A másik figyelemre méltó forrás ebből a szempontból a hosszú életű Békés című lap. Nagy élmény beleolvasni az előző századfordulón íródott lapszámokba, különösen a jó újságírói vénával megáldott Dubányi Imre-féle tárcákba. A lapot nagyon sokat és eredménnyel használtuk a múlt év végén megjelent Kisvárosi polgárok című forráskiadványunkhoz is.
• Lassan egy évtizede lakik itt, milyennek látja Gyulán az életet, saját itteni értelmiségi foglalkozású korosztályát? Mivel tölti idejét, amikor hét végén otthagyja a levéltárat, vagy szabadságra megy?
• Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a munkám egyben a hobbim is. Szívesen töltöm az időm java részét a levéltárban, ahol közvetlen munkatársaim között éppúgy vannak tősgyökeres gyulaiak, mint hozzám hasonló „gyüttmentek”. Több mint tíz esztendővel ezelőtt csöppentem bele ebbe a mértékadó szellemi közegbe, s itt az idők folyamán – úgy érzem – maradéktalanul el- és befogadtak. Ahogy telik az idő, nem csak orosházinak, de gyulainak is tekintem magam. Itt itthon vagyok, ott pedig otthon. Szabad időmben szívesen olvasgatok, de gyakori program a családi túrázás, kirándulás is. Kerékpártúráink kedvelt célpontja nyaranta a Balaton, hétvégenként a Körösök gátja.
