Dr. Elek Tibor
Litera: Melyik Elek Tibor kapta a József Attila-díjat: a kritikus, az irodalomtörténész, a lapszerkesztő, az irodalomszervező?
Elek Tibor: Ez tipikusan az a kérdés, amelynek a megválaszolásában nem én vagyok az illetékes. A leghelyesebb ezúttal valóban az lenne, ha azokat kérdeznéd meg, akik adták. Még azt sem tudom, hogy azok az írószervezetek mivel, melyik Elek Tiborral indokoltak, amelyek jelöltek. A díjátadásnál azt mondták: Elek Tibor irodalomtörténésznek. Ha ez tudatosan történt, akkor valószínűleg az irodalomtörténeti tanulmányaim és a két monográfiám alapján kaptam. Viszont, ha a költőként, szerkesztőként díjazott Balázs Imre Józsefre gondolok, elgondolkodtató, hogy a minisztériumi adminisztráció az én esetemben is tudatosan működött-e, hiszen nála egyértelmű, hogy eddig az irodalomtörténészi, kritikusi munkássága a jelentősebb. Természetesen az lenne a jó, azt is szeretném hinni, hogy az általad említett négy tevékenységi területem mindegyike szerepet játszott a díjazásomban.
- Az első kérdésben feltüntetett személyiség-alkalmazások hogyan férnek meg egymás mellett? Létezik-e valamilyen sorrend, vagy a beszédmódok és munkakörök nyugalomban megférnek egymás mellett?
ET: Néhány évvel ezelőtt még a legteljesebb nyugalomban és egymást erősítő szövetségben megfértek. Az utóbbi egy-két évben viszont a kritikus és az irodalomtörténész egyre inkább háttérbe szorulóban, már-már elhallgatóban van.
- Tizenkettedik éve vagy a Bárka főszerkesztője. Mi a recepted az ellen, hogy fásulttá tegyen a főszerkesztői munka, illetve egy ennyire működő lapot, mint amilyen a mai Bárka, mennyire kell főszerkeszteni még? A gép, mégha Bárka is, forog, ám, amint látom, az alkotó nem pihen.
ET: Talán azért nem tudtam még elfásulni (pláne a főszerkesztői munkától), mert a Bárkánál csaknem minden tevékenységet én is végzek, a szerzőknek való válaszadástól, a kéziratok javítgatásán keresztül, a remittenda pakolásig. Kiss Laci kolléga főállású magyar-történelem szakos tanár (amellett, hogy író, kritikus is), aki látott már ilyet, csak az tudhatja elképzelni, hogy a Bárkánál mennyit számíthatunk rá. Tehát a Bárkát nekem nem főszerkeszteni kell, hanem szerkeszteni, szervezni és menedzselni – mint ahogy a Bárkaonline-t is (bár ott Darvasi Feri kolléga egyre nagyobb segítségemre van). Nem panaszkodni akarok, de időnként magam is elképedek, hogy mindez napi min. 8-10 órás változatos elfoglaltságot ad (főként, ha a kiadónknál, a Jókai színháznál történő sertepertélésemet, programszervezéseket, azok lebonyolítását is ideszámítom). A Bárka tehát nem olyan gép, ami magától működik, nem hiszem, hogy találsz olyan számot, amiről azt lehetne gondolni, hogy magától összeállt az anyaga (szerkesztődött, mint a postaláda – ahogy egy régebbi Békés megyei folyóiratról elmondták).
- Napjaink magyar prózájában egyre inkább lehet beszélni a Viharsarok regionális kontextusáról. Krasznahorkai és Závada mellett most már Szilasi és Grecsó, valamint még jó pár remek elbeszélő teremtette újra epikájában ezt a sajátos, egyszerre multikulturális és igencsak zárt világot. Mint a Bárka főszerkesztője, hogyan látod ezt a kontextust?
ET: Kicsit szükségszerűen belülről és elfogultan is, hiszen a fiatalabbak jórészt mellettem nőttek föl, íróként. S talán ezért is, véletlenül sem misztifikálnám azt, ami történik. Egyszerűen arról van szó, hogy itt a tehetséges fiataloknak volt lehetőségük megmutatkozni, volt hová fordulni, voltak elérhető elődök és pályatársak, volt egy műhely, egy valójában mindig törékeny tákolmány, amelynek segítségével el lehetett indulni szélesebb vizek felé. Nyilvánvaló, hogy figyelnek és hatnak egymásra, de abban még nem vagyok száz százalékig biztos, hogy a prózájuknak valóban olyan sok köze van a másikéhoz, ennek ellenére Németh Zolinak éppen én javasoltam, hogy azt a tanulmányát, amelyben Grecsó, Kiss Ottó, Kiss László prózájának közös vonásait elemzi, s amit a tavalyi 6. Bárka-számban hoztunk, egészítse ki Szabó Tibor Benjámin és Darvasi Ferenc prózájával (sajnos nem tette meg), mert ők is egyre karakteresebb prózaírói a térségnek, és annyi erővel ők is rokoníthatók a többiekkel. Sőt, ha (Bíró-) Balogh Tamás nem hallgatott volna el prózaíróként, akkor még vele is számolhatnánk. Már évekkel ezelőtt megfordult a fejemben, hogy ha lenne egy jó kiadó, remek, karakteres novellaantológiát tudnék összeállítani a nevezettek részvételével, s abból talán valami valóban kiderülne, hogy mi közük is van egymáshoz, és mit is kezdenek ők a maguk regionális kontextusával.
- Fényben és árnyékban és Árnyékban és fényben: két köteted címe erős metaforája is az irodalom jelenlegi helyzetének. Mit gondolsz napjaink irodalmi világában (intézményrendszer, finanszírozás, esztétikai autonómia, társadalmi respektus) melyik dominál? Az árnyék vagy a fény?
ET: Köteteim címei kevésbé az irodalom világára utaltak anno, mint inkább abban szerzőkre és művekre. Ha általában, az irodalom világára akarjuk aktualizálni a szókapcsolatokat, akkor is természetes, hogy mindkettő jelen van benne (hiszen nem is létezhetnek egymás nélkül), nem véletlenül kapcsoltam össze én is a kettőt. Ha az általad említett egyes területeket vennénk sorra, akkor külön tanulmányokat kellene írni. Röviden csak így tudok válaszolni: az intézményrendszer tekintetében megvan minden, ami szükséges lenne egy jól működő irodalmi világhoz (bár egy olyan irodalmi hetilap, amilyennek a Nagyításnak kellett volna lennie, még elférne, nem is beszélve a televíziós műsorok hiányáról). A finanszírozás területén azonban óriási, évtizedes mínuszokkal terhes ez az irodalmi világ (mindig, mindenhol elmondom – szerintem másoknak is ezt kellene tenniük – , amikor lehetőségem nyílik rá: felháborítóan, vérlázítóan kevés az az összeg, amit a magyar állam a magyar irodalom támogatására fordít), tehát a finanszírozásra sötét árnyék borul. Az esztétikai autonómiának nincs akadálya, tehát fény jellemző inkább. Társadalmi respektus terén, részben az állami odafigyelés következményeként is, szintén sötét árnyék dominál. A magyar nemzet nemcsak az elmúlt évszázadokban, hanem az elmúlt 50-60 évben is nagyon sokat kapott a magyar irodalomtól. Most, amikor a magyar irodalom, jórészt önhibáján kívül, bajban van, itt lenne az ideje, hogy a nemzet, a maga államán keresztül, segítő kezet nyújtson, visszaadjon valamit az irodalomnak.
- Legutóbbi önálló köteted a Gion Nándor monográfia volt. Mikor és mi lesz a következő, avagy egyszerűbben: min dolgozol?
ET: Amint a fentebbiekből is kiderülhetett, irodalomtörténészként, sajnos, nem nagyon dolgozom. Az áprilisi könyvfesztiválra ugyan megjelenik a csíkszeredai Pallas Akadémiánál a Székely János-monográfiám, de mivel ez a Kalligramnál éppen tíz évvel ezelőtt kiadott monográfia második kiadása, nem képes a munka látszatát sem kelteni, inkább csak arra emlékeztethet, hogy valamikor dolgoztam. Jövőre ötvenéves leszek, kacérkodom egy az eddigi nyolc kötetem anyagából és az elmúlt években írott szövegeimből válogató esszékötet összeállításának gondolatával.
Elek Tibor: Ez tipikusan az a kérdés, amelynek a megválaszolásában nem én vagyok az illetékes. A leghelyesebb ezúttal valóban az lenne, ha azokat kérdeznéd meg, akik adták. Még azt sem tudom, hogy azok az írószervezetek mivel, melyik Elek Tiborral indokoltak, amelyek jelöltek. A díjátadásnál azt mondták: Elek Tibor irodalomtörténésznek. Ha ez tudatosan történt, akkor valószínűleg az irodalomtörténeti tanulmányaim és a két monográfiám alapján kaptam. Viszont, ha a költőként, szerkesztőként díjazott Balázs Imre Józsefre gondolok, elgondolkodtató, hogy a minisztériumi adminisztráció az én esetemben is tudatosan működött-e, hiszen nála egyértelmű, hogy eddig az irodalomtörténészi, kritikusi munkássága a jelentősebb. Természetesen az lenne a jó, azt is szeretném hinni, hogy az általad említett négy tevékenységi területem mindegyike szerepet játszott a díjazásomban.
- Az első kérdésben feltüntetett személyiség-alkalmazások hogyan férnek meg egymás mellett? Létezik-e valamilyen sorrend, vagy a beszédmódok és munkakörök nyugalomban megférnek egymás mellett?
ET: Néhány évvel ezelőtt még a legteljesebb nyugalomban és egymást erősítő szövetségben megfértek. Az utóbbi egy-két évben viszont a kritikus és az irodalomtörténész egyre inkább háttérbe szorulóban, már-már elhallgatóban van.
- Tizenkettedik éve vagy a Bárka főszerkesztője. Mi a recepted az ellen, hogy fásulttá tegyen a főszerkesztői munka, illetve egy ennyire működő lapot, mint amilyen a mai Bárka, mennyire kell főszerkeszteni még? A gép, mégha Bárka is, forog, ám, amint látom, az alkotó nem pihen.
ET: Talán azért nem tudtam még elfásulni (pláne a főszerkesztői munkától), mert a Bárkánál csaknem minden tevékenységet én is végzek, a szerzőknek való válaszadástól, a kéziratok javítgatásán keresztül, a remittenda pakolásig. Kiss Laci kolléga főállású magyar-történelem szakos tanár (amellett, hogy író, kritikus is), aki látott már ilyet, csak az tudhatja elképzelni, hogy a Bárkánál mennyit számíthatunk rá. Tehát a Bárkát nekem nem főszerkeszteni kell, hanem szerkeszteni, szervezni és menedzselni – mint ahogy a Bárkaonline-t is (bár ott Darvasi Feri kolléga egyre nagyobb segítségemre van). Nem panaszkodni akarok, de időnként magam is elképedek, hogy mindez napi min. 8-10 órás változatos elfoglaltságot ad (főként, ha a kiadónknál, a Jókai színháznál történő sertepertélésemet, programszervezéseket, azok lebonyolítását is ideszámítom). A Bárka tehát nem olyan gép, ami magától működik, nem hiszem, hogy találsz olyan számot, amiről azt lehetne gondolni, hogy magától összeállt az anyaga (szerkesztődött, mint a postaláda – ahogy egy régebbi Békés megyei folyóiratról elmondták).
- Napjaink magyar prózájában egyre inkább lehet beszélni a Viharsarok regionális kontextusáról. Krasznahorkai és Závada mellett most már Szilasi és Grecsó, valamint még jó pár remek elbeszélő teremtette újra epikájában ezt a sajátos, egyszerre multikulturális és igencsak zárt világot. Mint a Bárka főszerkesztője, hogyan látod ezt a kontextust?
ET: Kicsit szükségszerűen belülről és elfogultan is, hiszen a fiatalabbak jórészt mellettem nőttek föl, íróként. S talán ezért is, véletlenül sem misztifikálnám azt, ami történik. Egyszerűen arról van szó, hogy itt a tehetséges fiataloknak volt lehetőségük megmutatkozni, volt hová fordulni, voltak elérhető elődök és pályatársak, volt egy műhely, egy valójában mindig törékeny tákolmány, amelynek segítségével el lehetett indulni szélesebb vizek felé. Nyilvánvaló, hogy figyelnek és hatnak egymásra, de abban még nem vagyok száz százalékig biztos, hogy a prózájuknak valóban olyan sok köze van a másikéhoz, ennek ellenére Németh Zolinak éppen én javasoltam, hogy azt a tanulmányát, amelyben Grecsó, Kiss Ottó, Kiss László prózájának közös vonásait elemzi, s amit a tavalyi 6. Bárka-számban hoztunk, egészítse ki Szabó Tibor Benjámin és Darvasi Ferenc prózájával (sajnos nem tette meg), mert ők is egyre karakteresebb prózaírói a térségnek, és annyi erővel ők is rokoníthatók a többiekkel. Sőt, ha (Bíró-) Balogh Tamás nem hallgatott volna el prózaíróként, akkor még vele is számolhatnánk. Már évekkel ezelőtt megfordult a fejemben, hogy ha lenne egy jó kiadó, remek, karakteres novellaantológiát tudnék összeállítani a nevezettek részvételével, s abból talán valami valóban kiderülne, hogy mi közük is van egymáshoz, és mit is kezdenek ők a maguk regionális kontextusával.
- Fényben és árnyékban és Árnyékban és fényben: két köteted címe erős metaforája is az irodalom jelenlegi helyzetének. Mit gondolsz napjaink irodalmi világában (intézményrendszer, finanszírozás, esztétikai autonómia, társadalmi respektus) melyik dominál? Az árnyék vagy a fény?
ET: Köteteim címei kevésbé az irodalom világára utaltak anno, mint inkább abban szerzőkre és művekre. Ha általában, az irodalom világára akarjuk aktualizálni a szókapcsolatokat, akkor is természetes, hogy mindkettő jelen van benne (hiszen nem is létezhetnek egymás nélkül), nem véletlenül kapcsoltam össze én is a kettőt. Ha az általad említett egyes területeket vennénk sorra, akkor külön tanulmányokat kellene írni. Röviden csak így tudok válaszolni: az intézményrendszer tekintetében megvan minden, ami szükséges lenne egy jól működő irodalmi világhoz (bár egy olyan irodalmi hetilap, amilyennek a Nagyításnak kellett volna lennie, még elférne, nem is beszélve a televíziós műsorok hiányáról). A finanszírozás területén azonban óriási, évtizedes mínuszokkal terhes ez az irodalmi világ (mindig, mindenhol elmondom – szerintem másoknak is ezt kellene tenniük – , amikor lehetőségem nyílik rá: felháborítóan, vérlázítóan kevés az az összeg, amit a magyar állam a magyar irodalom támogatására fordít), tehát a finanszírozásra sötét árnyék borul. Az esztétikai autonómiának nincs akadálya, tehát fény jellemző inkább. Társadalmi respektus terén, részben az állami odafigyelés következményeként is, szintén sötét árnyék dominál. A magyar nemzet nemcsak az elmúlt évszázadokban, hanem az elmúlt 50-60 évben is nagyon sokat kapott a magyar irodalomtól. Most, amikor a magyar irodalom, jórészt önhibáján kívül, bajban van, itt lenne az ideje, hogy a nemzet, a maga államán keresztül, segítő kezet nyújtson, visszaadjon valamit az irodalomnak.
- Legutóbbi önálló köteted a Gion Nándor monográfia volt. Mikor és mi lesz a következő, avagy egyszerűbben: min dolgozol?
ET: Amint a fentebbiekből is kiderülhetett, irodalomtörténészként, sajnos, nem nagyon dolgozom. Az áprilisi könyvfesztiválra ugyan megjelenik a csíkszeredai Pallas Akadémiánál a Székely János-monográfiám, de mivel ez a Kalligramnál éppen tíz évvel ezelőtt kiadott monográfia második kiadása, nem képes a munka látszatát sem kelteni, inkább csak arra emlékeztethet, hogy valamikor dolgoztam. Jövőre ötvenéves leszek, kacérkodom egy az eddigi nyolc kötetem anyagából és az elmúlt években írott szövegeimből válogató esszékötet összeállításának gondolatával.
Szegő János
Forrás: litera.hu
