Űrtávcsövekkel igazolta Einstein általános relativitáselméletét két egymástól független kutatás. A két tudóscsoport azt tanulmányozta, hogyan működik a gravitáció nagy távolságokon. Eredményeik pedig arra adtak igazolást, hogy az általános relativitáselmélet helytálló, és hogy még mindig ez a képlet írja le a legjobban a gravitáció hatását.
Einstein 1916-ban tette közzé az általános relativitáselméletet. Egyenleteiből kikövetkeztethető, hogy a Világegyetem változik, tágul vagy összehúzódik. Az akkori ismeretek szerint a Világegyetemet állandónak, változatlannak tartották. Einstein ezért egy kiegészítő tagot illesztett az egyenleteibe, hogy azok statikus Világegyetemhez vezessenek, amit kozmológiai állandó néven ismerünk. Később, a Világegyetem tágulására vonatkozó bizonyítékokat megismerve ezt a lépését élete legnagyobb tévedéseként tartotta. Majd pár évvel később, 1929-ben Edwin P. Hubble amerikai csillagász fedezte fel, hogy a Világegyetem tágul.
Az Ősrobbanás-elmélet részleteinek kidolgozása során az 1980-as években azonban kiderült, hogy a Világegyetem történetéről rendelkezésünkre álló ismereteink úgy írhatók le jól, ha feltételezzük, hogy az Ősrobbanás utáni első másodperc legelején, egy elképzelhetetlenül rövid időszakasz alatt fantasztikus gyorsasággal tágult a Világegyetem. A további vizsgálatok szerint az egyre gyorsuló tágulás, vagyis az antigravitációs hatások nem csak az első másodperc törtrészében hatottak, hanem azóta is folyamatosan jelen vannak. Évtizedeken át nem is esett szó az antigravitációs hatások esetleges létezéséről. Mikor bejelentették az Univerzum gyorsuló tágulását okozó sötét energia létezését, akkor sokkolta a tudományt és egyes szakemberek sokáig nem is fogadták el létét. Most már a Világegyetem gyorsuló tágulását a sötét energiával magyarázzák a fizikusok. A sötét szó arra utal, hogy ma szinte semmit sem tudunk mibenlétéről.
A ma elfogadott érték szerint 13,7 milliárd évvel ezelőtt a Világegyetem végtelen kis méretű és végtelen nagy sűrűségű volt, majd tágulni és hűlni kezdett. Ez a tágulás a jövőben vagy minden határon túl folytatódik, vagy egyszer megáll és megkezdődik a Nagy Reccshez vezető összehúzódás. A két lehetőség között lényegében az Univerzum tömege, a benne levő anyag mennyisége határozza majd meg. A 20. század végéig az állandó tágulást egyre lassulónak gondolták, de az új felismerés szerint azonban a tágulás üteme nem lassul, hanem éppen növekszik. Ez csak úgy lehetséges, ha valamilyen erőhatás a gravitációs vonzás ellen hat. A fizikusok az általános relativitáselmélettől megpróbáltak más modellt keresni, ami jobban le tudja írni a gravitáció működését.
Az egyik csoport a Chandra-űrtávcső, valamint több egyéb műszer segítségével minden korábbinál részletesebb felmérést végzett, hogy megállapítsa milyen szabályokat követ a gravitáció a Világegyetemben, és melyik modell írja le legjobban működését. 49 galaxishalmazt tanulmányoztak, és azok jellemzőit elméleti modellekkel, a tágulás sebességének friss méréseivel, a hatalmas galaxis szuperhalmazok szerkezetével, valamint a kozmikus háttérsugárzás jellemzőivel vetették egybe.
A másik kutatócsoport szintén több műszer segítségével elemezte a galaxishalmazok időbeli növekedését. A kutatás során több mint 200 hatalmas objektumot vizsgáltak. Ez a méréssorozat is azt igazolta, hogy Einstein elmélete írja le a legpontosabban napjainkban azt, hogy milyen ütemben növekedtek a galaxishalmazok az elmúlt 5 milliárd évben, és miként befolyásolja a gravitáció az anyag mozgását.
