Kiss László: A térképnek, háttal
Gyulai Hírlap Nonprofit Kft., Gyula, 2010. 140 oldal, 1050 Ft
Régebben tán Tolna és Baranya állt ilyen jól irodalmi szempontból, mint mostanában Békés és Csongrád. A délkelet-magyarországi régióból származó írókra nem lehet nem odafigyelni. Krasznahorkai László, Závada Pál, Szilasi László, Grecsó Krisztián, Kiss Ottó, Poós Zoltán, Kiss László jut most hirtelen eszembe. És ha még hozzávenném a Szeged vonzáskörébe került, de nem ottani irodalmárokat, hosszabb lehetne a sor. Kiss László Gyulán született 1976-ban, az Erkel Ferenc Gimnázium magyar-történelem szakos tanára, a Bárka folyóirat szerkesztője. Ez a harmadik prózakötete, bár a mostani borító nem árulja el, mi volt az első kettő (Szindbád nem haza megy, 2003., Árnyas utcai szép napok, 2008.).
Ebben az új kötetben „leginkább" - így írja a hátsó borító - a Gyulai Hírlapba 2006 óta írott tárcáit gyűjti össze. Néhány hosszabb szöveg (Árnyas utca, mondjuk, 2029, Apokrif) valószínűleg nem jelent meg ott, legalábbis nem tárcaként. Néhány szöveg ugyanakkor már az előző kötetben is benne volt, nem pont ebben a formában (Őszi esti, Születésnapodra, Őszi chanson, MŐNY, Hülye állat a kakas stb.). Ez a későbbi kötet, de könnyen lehet, hogy a javított verziók a korábbiban vannak. Ha például összevetnénk az Őszi esti itteni változatát a második kötetbelivel (ráadásul a szöveg egy változata az ÉS-ben is megjelent!), akkor azt valószínűsíthetnénk, hogy a legkiérleltebb verzió a 2008-as könyvben található. (Erről lásd kritikámat: „Ezt hozta", ÉS, 2008/32., augusztus 8.) A változatok létezése nem gond, majd bajlódnak vele a filológusok, az meg kifejezetten jót jelent, ha egy író javítgatja korábbi szövegeit, de egy jegyzetben akár el is igazíthatná minderről olvasóját.
A lényeg azonban az, hogy adva van az írásokban egy érzékeny elbeszélő, tele emlékkel, impulzussal, finom megfigyeléssel, játékos ötlettel és merengő vággyal. Láthatóan szeret írni a szerző, és tud is, van anyaga is - ha akarom, viszonylag kevés, ha akarom, bőven elég, csak rajta áll. Németvárosi múlt és jelen, Szanazug mint (horgász)varázsszó, románok és tótok is lakta különös vidék, meghatározó ősök, erősen ható környezet, érzékelésekben gazdag tanulóévek, mániák, úgymint a pecázás, a foci, a rockzene. Biciklizés, földközeli élet disznótorral, futrinkákkal és kutyákkal-macskákkal. A tömegkultúra törmelékei a háttérben: Szomszédok, Twin Peaks, Beatles, Korda György, Uhrin Benedek, Quimby, Guns'n Roses, Ronaldo, Brinkmann doktor, Monty Python vagy amit akartok. És fő helyen az irodalom: szövegek összeolvasása, kifordítása, játék a hagyománnyal, a veretes művek egyénítése, személyre szabott felhasználása. Játék Adyval és Vörösmartyval, József Attilával és Krúdyval, Ottlikkal és Garaczival, Cervantesszel, Verlaine-nel, Hraballal, Kanttal és Bergsonnal. Ugyanakkor a tárcaíró számára meghatározóak az utazások már irodalmárként - Szegedre, Nagyváradra, Budapestre, Kőszegre, sőt tovább. Rendes dolog tőle az emlékezés a gyulai költőre, Simonyi Imrére vagy Kohán György festőre. Szót ejt Szív Ernő legendás szegedi tárcáiról is.
Ha egy újság arra kéri az író embert, adjon neki tárcákat, vagy ahogy a hátsó borító mondja -Kosztolányit is megidézve - „tollrajzokat", el kell gondolkodjon rajta, mihez kezd a feladattal. Gyula kisváros, hírlapja a helyi kommunikáció terepe. De árthat-e ez a tárcának? Amennyiben a műfajt úgy fogjuk fel, hogy abban a szerző az országúton, az utcán vagy az otthon elé kerülő témákat dolgozza fel röviden, személyes megközelítésben, laza irodalmi stílusban, de nem a közéletben, a világban vagy ne adj'isten a helyi viszonyok közt való tuti eligazodásra törekvés magabiztos tudatában, hanem az elbeszélő próza időtálló eszköztárával élve, akkor nem árthat. Minden téma jó, a kérdés, hogyan dolgozzák fel. Kiss Lászlónak egyéni módszere van erre. Nem sokat értelmez, nem sokat kommentál, hanem elénk tárja az észleleteit, próbálja röviden és érzékletesen leírni, mit látott, mi történt, aztán kezdjünk vele, amit akarunk. Irodalmi asszociációit teszi csak hozzá a képhez, ezek ugyan befolyásolják azt, amit lát és láttat, de csak utólag. Nemigen vannak prekoncepciói. Észjárása pedig barátságos, kedélyes, helyenként mondhatni „bukolikus". Van egy állandóan emlegetett barátja (?), álom-képe (?), akit Attilának hív, mintha saját maga megkettőzéséről lenne szó, ám itt ez a játék nem bomlik ki eléggé. Van egy társa („Lollim"), van egy anyósa is, autója is van, máskülönben a magánéletéről nem sokat tudunk meg. Az, hogy tanár lenne a beszélő, szinte elő sem kerül, az, hogy író vagy szerkesztő, inkább.
Nosztalgikus és elégikus legtöbbször a hangvétel, de van irónia és némi haverkodás is. Összekacsintás afölött, amit úgyis mindannyian tudunk, és kicsit mélabús emlékezés mindarra, ami így vagy úgy a közös múltunk. A szövegek végén nincsenek dátumok, nem árulja el a szerző és a kiadó, ilyen sorrendben keletkeztek-e az írások, ahogyan itt következnek, vagy utólag csoportosították őket így. Inkább ez utóbbi lehetett, az eseményekből és például az évszakok gyors váltogatásából ítélve. Ha így volt, akkor az elrendezéssel elveszett az eredeti, mintegy öt éven átívelő munka áttekintésének, lineáris nyomon követésének lehetősége, de meg is emelkedtek a szövegek a rokon témák, hangulatok, motívumok egymás mellé kerülésével. Mindazonáltal a kiadó nyugodtan adhatott volna az olvasónak kicsit több információt az egész anyagról, a tárcák eredeti sorrendjéről, keletkezési idejéről - a 138. és a 140. oldal teljesen üres, oda sok hasznos információ elfért volna. (A könyv külső megjelenéséről nem szívesen beszélnék. A borítóról, a címek betűtípusáról, furcsa dizájnjáról, az illusztrációkról semmi jót nem tudok mondani.)
Mint eddig, most is fontos sajátossága Kiss László prózájának az intertextuális játék. Az a vicc, hogy általában a leghétköznapibb téma kapcsán jön az irodalmi hagyomány kifordítása, ha valaki ezt nem érzékeli, akkor is élvezheti a tárcát, és ha pontosan nem érti, azt akkor is érti, hogy itt valami különös plusz információ van, ami árnyalja a leírást. „Mátyás király, magyar király (szinkronhangja Helyey László), léptet fakó lován, merengve szétnéz, okos fejével nem remél..." - így kezdődik például az Iskola és egyebek a határon. (Megjegyzem, ez a szöveg is, több társával együtt, egy nagyobb egységbe beépítve (Árnyas utcai szép napok) ott volt az előző kötetben, de a zárójeles részt jó érzékkel abban elhagyta a szerző, az ilyen húzások erősítik azt a sejtésemet, hogy ott vannak a javított szövegek, és itt vannak a korábbi, az újságban eredetileg megjelent, még fésületlen ősváltozatok.) „A puszta tétlen" - olvasom egy másik helyen. „A bakter előtte áll s üzen" - hangzik el, mikor hősünk a Balatonról hazatér a Körös-partra. Ezzel a módszerrel az író el tudja érni, hogy ha annyit rak a mondat végére, hogy „sül a hús", az olvasó ember hajlamos máris József Attila Ódájára gondolni.
Egy kárpátaljai utazás mondatja elbeszélőnkkel a következő fél mondatot, amelyet nyugodtan általánosíthatunk: „nem voltunk még vidéken, amelyben ne lett volna szép". Lehet, hogy a szép nem a vidékekben van, hanem a fejünkben, okoskodhatna most a recenzens. Az egyik legfinomabb szösszenet, a Temető vége így szól az ősökről, őseinkről: „A kutyasimogatós, üldögélős, ebédszagú öregkor. Olyasmi, hogy lehet béke is. Állunk a dédnagyszülők sírjánál, a megbarnult levelek, miképpen Kosztolányi versében, intenek nekünk. Szép ősz van. Lábunk alatt, a mélyben, akár jóságos nagymama sparheltjén a pöszméteszósz, sűrűn kavarog a huszadik század." Lehet, hogy más vidékeken tűzhelyet, kályhát, böskét vagy sparhertet mondanak sparhelt helyett, egrest, piszkét, biszkét vagy köszmétét pöszméte helyett, de az érzet ettől még lehet ugyanaz.
Forrás: Élet és Irodalom
