Pete László évtizedek óta tanít. Irodalmat, történelmet, színházat. S azon kevesek közé tartozik, akikre nem igaz a mondás: aki nem tudja, tanítja. Ő tudja. Regények, versek, színdarabok szép számmal mérföldkövei írói pályafutásának. Krimitől a kalandregényig, a tudományos-fantasztikus irodalomtól a fantasyig igen széles skálán mozog mindaz, amit befogad, mindaz, amit alkot. Megszállottan olvas, ír, rendez, s ha kell, maga is színpadra lép. Sokoldalúan tehetséges s végtelenül szerény ember. Pete Lászlóval színházról, irodalomról, rendszerekről, hibáikról, lehetőségről és felelősségről beszélgettünk.
Az irodalom, az olvasás szeretete mikor találkozott benned azzal a késztetéssel, hogy tollat ragadj, s írni kezdj?
Már egészen kiskölökként, 12-13 évesen nyaranta könyvet árultam Balatonbogláron, ahol felnőttem. A könyvesboltos bácsi, aki nyugalmazott tanára volt iskolánknak, egyszer elmesélte, hogy a tanítás mellett valamikor egy újságot is szerkesztett diákokkal, s mióta elment az intézményből, a diáklapot senki sem csinálja. Egy barátommal azonnal elhatároztuk, feltámasztjuk ezt az újságot. Toboroztunk egy szerkesztőséget, s nekem jutott többek között a versírás feladata. Néhány hetem elment a kínlódással, aztán végül elég használható rigmusok jöttek ki, s A Barlang titka címmel elkezdtem közölni egy folytatásos regényt is, amit egyébként azóta sem fejeztem be. Tehát magunk írtuk, gépeltük, stencileztük az újságot s elkezdtük osztogatni a szünetben, rendkívül pozitív fogadtatás mellett. Ez volt az első momentum, később különböző iskolaújságokba egész diákpályafutásom alatt írogattam. 1987 óta különböző neveken, különböző helyeken jelennek meg írásaim, a verseket novellák, tanulmányok követték.
És színdarabok is. Hiszen évtizedek óta életed része a színház, a színjátszás. Kisgyermekek, kamaszok, felnőttek százait tanítottad a porond művészetére, a játék örömére.
Amikor dolgozni kezdtem, még nagy dolog volt, hogy valaki valamilyen iskolai rendezvényt megszervezzen, lebonyolítson, s az első munkahelyemen majdhogynem tolakodni kellett ezért. Később átkerültem egy másik munkahelyre, ahol rögtön jeleztem, én lelkesen csinálok ilyesmit, s attól kezdve rám szakadt minden ilyen feladat, október 23-tól március 15-ig. Ezért ott már toboroztam egy kis társaságot, akikkel rendszeresen készültünk a különböző rendezvényekre, míg végül megkérdezte valamelyik iskolai vezető: miért nem hozol létre ebből a csapatból egy színjátszó csoportot? Ez a Calliopé Diákszínpad előzménye, amit ezután igazából mindig a feleségemmel, Anikóval működtetünk, 15 éven keresztül. S közben nemcsak rengeteget olvastunk a színházművészetről, hanem a különböző rendezőktől tanultunk is, s a színház lassan igazi szenvedélyemmé vált. A 90-es évek eleje óta írok színdarabokat, tizenöt színházi bemutatóm volt eddig, közülük az első 97-ben a Térszínházban, Óbudán. A békéscsabai, szombathelyi, budapesti bemutatók után az utóbbi években főleg különböző vándortársaságoknak írtam. A repertoárom elég széles: népi játék, vásári komédia, mesejáték, történelmi játék s még nagyon sok minden megfér benne.
Gyermekként megkezdett regényed ugyan félbe maradt, de a műfaj iránti vonzódásod töretlen. Mikor vehettek „kézbe” először az olvasók?
Első regényem több kiadónál is járt, a tárgyalásokat azonban egyik helyen sem találtam megfelelőnek, végül az utolsótól magam hoztam el a kéziratot, s 15 évig nem próbálkoztam sehol sem. Bár nem tartozom semmiféle szekértáborhoz, többször záródtak előttem kapuk politikai játszmák következtében, végül 2007-ben úgy gondoltam, valamit mégis megpróbálok kiadni. Tíz évvel korábban kezdtem írni egy fantasy regénysorozatot, az Egy ékszer, egy város első és második kötetét az elmúlt években az Aposztróf kiadó adta ki. Írtam már krimit, kalandregényt, forgatókönyvet is, de úgy gondolom, nekem a színdarab a fő területem. Legutóbb a Választott haza című abszurd történelmi játékom érdemelt ki díjat egy pályázaton a Honvédelmi Minisztérium és a Magyar Írószövetség értékelése alapján.
A tanítás, rendezés, írás mellett az utóbbi években szerkesztéssel, sőt könyvkiadással is foglalkozol.
Néhány éve különféle honlapok szerkesztésébe kerültem bele, főszerkesztője vagyok a scifi.hu-nak és a bookmania.eu-nak, ez utóbbinál elektronikus könyvek kiadásával foglalkozunk. Eddig körülbelül húsz elektronikus könyvem jelent meg, egy részük az oldalról ingyenesen letölthető, és akad közöttük, amelyért fizetni kell az olvasónak.
Elektronikus könyv. Világháló. Ez az irodalom jövője? Jelen állapotából csak erre vezet(het)nek utak?
Borzasztó furcsa helyzetben van most az irodalom, úgy látom, hogy szubkultúrákra tagozódik, ugyanakkor végtelen mértékben belterjessé vált, s igazából az esztétikai értékek is meginogtak. Szerintem a művészet és az irodalom az ember lényegét kell, hogy kifejezze, s rendkívül nagy szükségük van az embereknek rá, amit megmutat a rengeteg amatőr vers, novella honlap. Ráadásul a régi magyar költészet és irodalom már nem tud a mai kérdésekre válaszolni. Óhatatlanul. S ez kommunikációs probléma is, hiszen napjainkban nagyon sok jó író és költő van, talán több is, mint máskor, de valahol a közönség és az irodalom között egy hatalmas vákuum keletkezett. Eddig lehetett mondani, hogy „minden egész eltörött”, csak most már ott vagyunk, hogy ezt a „minden egész-t” már nemcsak összerakni kellene, hanem ritmusba is szedni. Úgy gondolom, valószínűleg alulról fog felépülni megint az irodalom, és éppúgy a színházi élet is.
A modern színjátszáshoz is új alapok szükségeltetnek?
A színházaknál az a helyzet, hogy most már őrülten költséges, monstre intézmények működnek, melyeket a közönség nem tud eltartani. Ahogy az irodalomnál, itt is nagyfokú belterjesség van, egy-egy csoporton belül sokszor a – tavaly én nyertem a díjat, idén te fogod – elve működik. Nálunk az irodalom, s főleg a színház mindig valamiféle uralkodói kegydíjból szeretne megélni. Ennek az uralkodói kegydíjnak az érdekében viszont olyan esztétikai szemléletet kell bevezetni, amely voltaképpen mindegy is, hogy milyen, lényege viszont, hogy a közönség ízlését ne tekintse relevánsnak. Az pedig már egy másik probléma, hogyha valakit, valamit szeret a közönség, az mindig gyanús.
E problémák talán csak leképeződnek a művészetekben, és a művészetpolitikában. Hol lehet a góc?
Lehet, hogy történelmi értelemben is utat tévesztettünk. Nem tudom. De azt gondolom, hogy az a fajta eszmei-ideológiai zűrzavar, ami most nálunk van, az nagyon sokféle irányba elvihet, ugyanakkor minthogyha magunkkal sem volnánk tisztában. Tudományunkkal, történelmünkkel. Őrült nagy a belső meghasonlottság, és sokkal komolyabban ott van mindennapjainkban a politika, mint ahogyan az egészséges lenne. Engem sok szempontból a Mohács előtti évtizedekre emlékeztet korunk. Nagyon itt van az ideje, hogy megpróbáljuk felépíteni az igazi olvasóközönséget, ami jelenleg nincs. Csak így mutathatunk irányokat, adhatunk fogódzókat az ifjúságnak. Soha ekkora felelőssége nem volt még az irodalomnak, a költészetnek, mint most. Bár a dalszövegírók betöltik a költők helyét, de funkciójukat nem pótolhatják, ez hosszú távon nem tartható. Meg kellene találni az utat, melyben a régi értékek aktualizálhatók.
Nálunk mindig is alapjaiban határozta meg a politika az irodalmat. Talán mostanság mégis túlzásba estünk?
Muszáj, hogy minden irodalmat meghatározzon valahol a politika, csak nálunk ma ez egy minden irányból meddő folyamat. Az értékrend zavara más országokban, társadalmakban is jelenlévő probléma, de tévedés azt hinni, hogy oda fejlődik a trend, hogy mi utolérjük a nyugatot. Ő fog minket utolérni, mert nálunk a problémák előbb jelentkeznek. Ha a különféle liberális elvek konganak az ürességtől és a mindennapokban nem támasztja alá őket a gyakorlat, akkor olyan elképesztő valóságot tudnak produkálni, mint ami most van, minden téren. Ezzel szemben jogosnak tűnik egy kemény jobboldali szemlélet, ami önmagában szintén nem válhat hosszú távon eredményessé. Az egész európaiságból, tényleg úgy tűnik, a piacgazdaságon kívül semmit nem kapunk. De ezt is önérzetesebben kellene újratárgyalni, hiszen sokkal fontosabb dolog annál, mint ahogy elbagatellizáljuk. A világ problémái Ugandából nem tekinthetők át, és igazából Kaliforniából sem. Itt vagyunk Közép-Európában, Magyarországon, ahol minden politikai beállításnak a hátulütője megmutatkozott. Itt minden létező rendszer megbukott. Nincs területi sikerélményünk, viszont semmi nem gátolja a valóságnak a feltárását, amely megmutathatná, hogyan legyen tovább. Mert így nem. Nem szabad világ az, amiben élünk, a pénznek a fogsága is egyfajta rabság, egyfajta elnyomás. A demokrácia, a szabadság is ideológiai fogássá válik. Valahogy tovább kellene lépnünk.
És hogyan tovább? Vagy inkább hova tovább? Lehetséges-e egyáltalán a jó válasz?
Ezért kezdtem az utópia-témával foglalkozni. Tanulmányomból az Új Galaxisban jelent meg két rész és előadást is tartottam belőle. Arra voltam kíváncsi, mi ez egyáltalán és honnan jött, honnan ered. Mert az utópikus társadalom mindig térben s időben elzárva él, nincs történelme, s a jelenből az utópia felé vezető ugrást nem látjuk, pedig igazából az odavezető út lényegesebb, mint az eredmény, mert nem a cél szentesíti az eszközt, hanem az eszköz határozza meg a célt. Hogy mit akar elérni. Nagyon fura következtetéseim születtek, szerintem az egész utópisztikus beállítottság valamilyen régi-régi arisztokrata gondolkodásmódnak a vetülete. A spártai államnak is kell, hogy legyen valami előzménye, mert ott, a Peloponnészoszon nem igazán indokolt. A vizsgálódások nyomán támadt az az ötletem, hogy valamikor a Krisztus előtti 2-3. évezredben itt a Kárpát-medencében alakulhatott ki az előzmény: az akkori éghajlati viszonyok szerint sok csapadék jellemezte a térséget, kis szigetek állhattak ki a vízből, mocsarakból, s lakóikat rengeteg támadás érte a keleti területekről. Az utópia mindig a szolid vidékiességre támaszkodik, mindig militarizált, ellenségképe van, s alacsony anyagi igényeket támaszt. Ehelyett azonban valami másra lenne szükség, hiszen az ellentéte, a mindent piacosító pénzuralom se jobb. Az nem lehet, azt nem hiszem, hogy ne tudnánk ezek mellett valami mást is.
