Erkel Ferenc Hunyadi László című operáját a Gyulai Várszínház és a debreceni Csokonai Színház közösen, Szabó Máté rendezésében mutatta be. Erkel második operája 1844-ben állt először színpadra, s vele a régen várt, az 1840-ben bemutatott Bátori Mária után joggal remélt nemzeti opera született meg, mely ugyanúgy kivívta a zenésztársadalom nagyrabecsülését, mint a nagyközönség figyelmét és elismerését. Erkel zenéje a Hunyadiak korának történelmével találkozva teremti meg azt a nemzeti operát, melyet 160 évvel ezelőtt kirobbanó lelkesedéssel üdvözölt a publikum, a 47. várszínházi évadban pedig több mint telt ház és vastaps fogadott a tószínpadon.
Egressy Béni librettója Tóth Lőrinc történeti drámája után készült, a nándorfehérvári jelenettel nyitó s a Hunyadi László lefejezésével záruló mű cselekményét tömörítő Egressy ha nem is drámává, de mindenképpen drámaibbá tette a történetet. Amit magának Hunyadi Lászlónak az alakja foszt meg a tragédia lehetőségétől, egyúttal a nézőt a klasszikus értelemben vett katarzis-élménytől. A karizmatikus, „törökverő” apa s a bátor, hajlíthatatlan anya elsőszülött fia, László szellemi-lelki örökségén alapuló saját útjának csak a legelején jár, mikor élete bevégeztetik. A tószínpadon a hűséget, a hazaszeretetet, a politika ingoványos talajának legmélyebb posványaiban is a tisztességet önmagában megtestesítő Hunyadi-fiú kelt életre Pataki Potyók Dániel alakításában. Aki bár felelősséget bír a királyt ellene bujtogató Cillei halálában, tragikai vétségre lelki nagysága következtében mégis képtelen hős, s így válik egyéni tragikum híjával a nemzeti tragikum érzésének közvetítőjévé. V. László figurájában inkább ott a lehetőség a tragikumra, s Cselóczki Tamás remekül jelenítette meg a hatalomért alantas eszközökhöz nyúló, gyáva és ingatag, esendőségéből fakadóan kiszolgáltatott fiatal uralkodót. Akinek Gara Mária – Hunyadi László mennyasszonya – iránt érzett szerelme, az Egressy-szöveggel némiképp ellentétben igen jelentékeny motiváló erő a hatalomféltés mellett a rettegett ellenfél elpusztításában. A romantikus Jókai-hősnőket idéző, éteri tisztaságú, inkább légies, mint valószerű Mária alakját Erkel komponálta elevenné. A tragikus sorsú fiatal leány tökéletesen öltött testet Rácz Rita személyében, énekében. Csodálatos hanggal párosuló nagyszerű alakítás Farkas Rose-Marie Szilágyi Erzsébetje, a gyermekeit féltő, támasz nélkül maradt asszony kétségeit, de hitét s erejét is lenyűgöző hatással mutatva meg. Az első felvonásban Cillei ármánya meggyőző volt Lőrincz Zoltán alakításában, bűnhődése után a második felvonás új cselekményszálát elindító új cselszövő, Gara nádorispán alakját Wagner Lajos kellő erővel játszotta színpadra. A negyedik palloscsapással, Erzsébet és a nép fájdalmával elérkezik a tetőpont s egyúttal a vég is, így a „félbehagyott” történetre épülő opera mindenkoron a nézőközönségtől kívánja el a befejezést a közös nemzeti múlt birtokában: az ifjabbik Hunyadi-fiú, Mátyás személyében győzedelmeskedik az igazság.
Csík György díszlet- és jelmeztervező különleges színkavalkádot létrehozó, múltat a jelennel összekapcsoló öltözetei a mesék, mítoszok világát is megidézték a Csokonai Színház Énekkarának lovagkórusán, míg a férfiatlan, határozatlan V. Lászlót habos-babos öltözék ápolta, addig Hunyadi László szűzies szerelmét Gara Mária ruhájának virágaiból építgette. A rendkívül látványos díszlet a zenével s a szereplőkkel tökéletes összhangban mozdulva alakított tereket. Oszlopból falat, falból ajtót létrehozva várat, templomot, börtönt formált pillanatok alatt a nyugalmi helyzetben a középkori bélletes kapuzatot is megelevenítő díszlet.
Az operákban kétségkívül mellékszereplő a munka dandárját vivő zenekar, legtöbbször szinte észrevétlenül, az árokból szólaltatva meg az énekeseket „kísérő” dallamokat, Kocsár Balázs vezényletével a Debreceni Filharmonikus Zenekar elsőrangú játéka nemcsak hallható, a tószínpad előterében helyet kapva látható is volt a bemutatón. Kifogástalan összhangban, pompás tolmácsolásban hallhattuk Erkel művét, amely ma is, mint másfélszáz esztendő alatt mindig, oly nyelven szól hozzánk, amit megértünk. Már az ősbemutató után született mesterműnek, az opera nyitányának Hunyadi Lászlót jellemző kurucos trombita-szignálja, a Börtön-tercett variáció sorozata, a Nászkórus dúr témája, vagy a bosszúálló magyar leventék karénekének dallama kisdob-pergésekkel megszakítva a magyar zene, a magyar dallamvilág közös nyelvén közvetíti mondanivalóját.
