A Gyula régen és ma sorozatból a könyvek könyvének nevezett kötetet mutatták be az alkotók szerdán este a Mogyoróssy János Városi Könyvtárban telt ház, mintegy másfél száz ember előtt. A közelmúlt gyulai történéseinek elszenvedői fogalmazták meg vagy tették fel kimondatlanul is a kérdést: miért?
A rendszerváltozásig töretlenül működő, fejlődő gyulai ipar léte nem zárult happy enddel. Sorra szűntek meg az üzemek, egzisztenciák, családok jutottak válságos helyzetbe, létbizonytalanságba. Az esten elhangzott: a tönkremenetelek, bezárások folyamatát nem kísérték könnycseppek, csak a dolgozók sírtak. A Volt egyszer rég... a gyulaiak által teremtett üzemeknek, a megszűnt iskoláknak állít emléket a közelmúltig. Páratlan, szűk körben ismert dokumentumok, fotók sora mutatja be történeti összefoglalókkal, milyen is volt Gyula nem is olyan rég. Ezért vágnak elevenbe lapjai.
A könyv lektora, dr. Erdész Ádám levéltár-igazgató bevezetőjében elmondta: a kötet bemutatja a veszteségeket, a következő lépés a törvényszerűségek feltárása lehetne, hogy az elkövetkezőkben elkerülhessük a hasonló helyzeteket. A közelmúlt történéseiről nehéz írni. A Békés Megyei Levéltár igazgatója elmondta, az iratanyag egyre kevesebb napjaink felé haladva. Vállalati iratok nem kerültek a levéltárba, a privatizáció után pedig a tulajdonosoknak nem is kötelessége ezeket beadni. A könyv fejezeteit többen írták, eltérő felfogásban, de közös bennük, hogy az emlékek felidézése nagyon erős hozzászólás.
A hajdani gyulai kisvasútról a kötetszerkesztő Durkó Károly mellett Felek Ferenc írt. Hozzá 1994-ben került két fénykép, ekkor kezdte kutatni a kisvasúttörténetet. A kisvasúton dolgozni szolgálat volt. Soha nem állt le, hófúváskor sem. A könyv emlékállítás a vasutasoknak. Durkó Károly elmondta, töbször a 24. órában találták magukat anyaggyűjtéskor. Kocsondi József egy kis békéscsabai parasztházban tett eléjük dokumentumokat a kisvasútról. De az is előfordult, hogy valaki végső elkeseredésében, ott jártuk előtt három héttel dobta ki anyagát. Müller Tiborné a Gyulai Tejporgyár történetét dolgozta fel, 1970-től dolgozott ott, jó közösségben. A háború előtti anyagot mikrofilmről gyűjtötte. Mihók Péterné Vidó Miklóssal a Gyulai Kötőipari Vállalatnak állít emléket. Mihók Péterné könyvtárban, levéltárban kutatott, idős emberekkel beszélgetett. Ő is arra emlékezett, hogy a vállalat egykori Gagarin brigádját kacagó brigádnak nevezték. Vidó Miklós emlékeztetett, könnycsepp nélkül szűntek meg üzemek a városban, csak a dolgozók sírtak természetesen. Mindent megtettek azért, hogy az adott kép alá az utolsó ember neve is odakerülhessen. Sokat dolgoztak az emberek, hogy a kis üzemből nagyüzem legyen. Végül a mintegy 80 millió forintot érő vagyont elvitték a békéscsabai BÉKÖT-höz, ahonnan a hírek szerint külföldi rendszámú kamionok kivitték az országból. A bírósági eljárás ma is tart, ha véget ér a hosszú per, akkor lehet kimondani, kit terhel a történtekért a felelősség.
Perei János a Gyulai BUBIV történetéről írt, 32 évig dolgozott ott. A bútoripari vállalat most lenne 64 éves. A BUBIV nevét ismerték a nagyvilágban, szállítottak bútorokat, szállodai berendezéseket Svédországba, Japánba, az USA-ba, Ausztriába, Kuvaitba is. A valamikori Stéberl-hizlalda helyén, a Zrínyi téren sikeres üzem született. Kis rész őrzi csak az emlékeket. Eleinte sok gonddal küzdött a gyár, kis fizetésért dolgoztak az emberek. Két részletben kapták a munkabért. Nyugati technológiával dolgoztak, éjszaka lakkoztak, hogy fel ne hólyagosodjon, elszívó berendezés üzemeltetése nélkül. Sok szerelem szövődött, családokat alapítottak. Mindenkinek magának kell elszámolnia lelkiismeretével – hangoztatta Perei János, hogy miért következett be a vég.
A Cementipari Vállalatról nehéz volt írni, kevés dokumentum állt rendelkezésre – mondta el a fejezet szerzője, Burtyikné Papp Erzsébet. Az emlékezetre hagyatkozhattak. Édesapja a kezdetektől a vállalatnál dolgozott, édesanyja is 1961-től. Kisgyermekként sokat járt a Szent István út 15. szám alatti üzemben. Emlékszik, az udvaron nagy sóderhegyek álltak, iparvágányon, kisvasúton szállították az anyagot. A Gyulai Szabó KTSZ-ről Pflaum Ferenc beszélt, aki 1979-től dolgozott ott. A termelést 2006-ban kénytelenek voltak megszüntetni, 350 ember vesztette el munkahelyét. A szövetkezetet 1946-ban hozták létre összefogással. A dolgozók azt mondták: a mi szövetkezetünk, és ebben minden melegség benne volt – emlékezett a cégvezető. A Gyulai Szabók neve Nyugat-Európában is ismert volt, nagy szakmai ismeretekkel rendelkeztek, 1200 tanulót oktattak, foglalkoztatták a város női munkaerejét. Külső tényezők vezettek oda, hogy a dolgozók már nem gyakorolhatják szakmájukat. – Azért hölgyek mindig lesznek, akik szeretnek öltözködni, és a szakma tovább él – hangoztatta Pflaum Ferenc.
A Gyulai Háziipari Szövetkezet elnöke, majd az átalakulás óta ügyvezető igazgatója, Vígh Imre elmondta, szövetkezetük abban különbözött másoktól, hogy náluk népművészeti ágazat is működött. Alakulásuk után néhány évvel már tőkés exportra tudtak termelni. Sok kézzel szőtt szőnyeget, kézi hímzést készítettek. Előbb tönkrementek az alapanyagokat termelők, majd a feldolgozóipar. Szembesültek azzal, hogy csak veszteséggel tudnak termelni. Működésük idején az omladozó bakancsgyárat eredeti állapotában helyreállították. Álmuk volt, hogy itt működik majd a kézművesek háza, ahol bemutatják eszközeiket, mintadarabjaikat. A város forráshiányra hivatkozva nem tudta fogadni a gyűjteményt, melyet végül a sarkadi Márki múzeum vett át. A közel 5 ezer dolgozót foglalkoztató cég fennállása alatt eredményesen működött. – Mi még a felszámolást is eredménnyel fejeztük be – összegezhette Vígh Imre. A bakancsgyár épülete a városé maradt.
Domokos Imre, az 1. Számú Általános Iskola nyugalmazott igazgatója is megszűnésről beszélhetett. Fájdalmas volt számukra a megszűnés, épp, amikor százéves lett az iskola, született a döntés a bezárásról. Évekkel korábban már hangoztatták, az 1-esnek van a legkevesebb tanulója a városban. A szülőket is meg lehetett érteni: hiába a csodálatos programok, olyan helyre nem akarták vinni gyermekeiket, ahol folyamatában nem tudják őket oktatni, csak egy-két évig. A végjáték megrázó volt. Kukába kerültek a szemléltető eszközök, ott álltak az udvaron a kitömött madarak. Vitték a bútorokat, kocsira tették Kis István faragott székeit, szemétre kerültek. Tábla került az épületre: eladó. Nem kellett 700 millió forintért, 500 millióért, persze, hogy nem, hiszen iskolának épült. Pusztul minden. – Legalább egy tantermet meghagyhattak volna, hogy az iskola tanulói ne az utcán vagy a szemközti parkban állva emlékezhessenek – jelezte Domokos Imre.
Durkóné Illés Bernadett a korábban megszűnt tanyasi, külterületi iskolákról beszélt. A szükség hozta létre ezeket és szüntette is meg. Kemény világ volt, a gyerekek több kilométert gyalogoltak, míg az iskolába értek. A tanítónak sem volt könnyű osztatlan osztályokban tanítani. A tanyasi iskola könyvtár és az imádságok helye is volt. A tanár és diák viszonyát az emberség jellemezte. Bagyinszki Zoltán elmondhatta, a könyv a gyulai emberek életműve. Balla Tibor pedig azt, hogy munkájukban a gyulaiak sokat segítettek. Durkó Károly az Anno fejezetről szólva arról beszélt, hogy a Misley Ervin fényképésznek és az építész Halmos Bélának a városról készült képeiknek köszönhető. Misley Ervin nagyszámú üvegnegatívjai a közelmúltban kerültek elő. Az album megjelenését a Gyulai Húskombinát Zrt., a Gyulai Városbarátok Köre, a Német Civil Alapprogram, illetve számos gyulai cég s magánszemély támogatta.
A könyvben nem minden cégről van szó, amelyek szerepet játszottak Gyula történetében. Ezzel együtt is egyedülálló összefoglaló ez idáig a XX. századi Gyuláról. Hitelességére biztosíték a fotókon, dokumentumokon túl az, hogy a szerzők többsége "belülről” ismerte, átélte azokat az éveket.
