Bea von Malchus színésznő, rendező, szerző és dramaturg germanisztikából és történelemből szerzett diplomát. Saját elmondása alapján, már a kezdetektől fogva nem színházakban kereste a szórakozást, mint inkább a könyvekben, amelyekben a történetek a fejében lejátszódva éledtek színdarabbá. A kilencvenes évek óta főleg szólóban és mesélőként adja elő darabjait. Előadásai díszleteinek és castingjának puritánságát saját élénk verbális, testi és metakommunikációjával pótolja.
A Bea von Malchus által előadott kivételes és egyedi történelemórában Shakespeare meséli el I. Erzsébet apja, VIII. Henrik életét, ifjúkorától haláláig. Hat feleségével való történeteit folyton félbeszakítja csakúgy a darabban szereplő mesélő, ahogy a történetét hallgató, általuk még több szerepet adva önmagának a virtuóz színésznő. A rengeteg karakter egyszemélyes felvonultatása – akiknek számolását én talán tizenhat után abbahagytam – már maga is példátlan teljesítmény!
Az előadás közben jól látható fordítógép ontotta a shakespeare-i szövegeket, amely sűrűn tartalmazott történelmi, általános politikai áthallásokat, valamint mai aktualitásokat is. Akármilyen idegen nyelvet is bitorol a néző, gyakran kellett kapkodnia fejét a fordításra, ugyanis a német színésznő volt, hogy mondatonként váltogatta a főként német és angol nyelveket, franciával, olasszal vagy spanyollal. Így – magas szintű kommunikációjának köszönhetően – saját nyelvén szólalt meg az angolokon kívül, többek között a komoly Aragóniai Katalin és az infantilizmust színlelő Claves-i Anna is, csakúgy, mint Henrik cserfes olasz borbélya. A shakespeare-i angol és német váltások időnként olyan gyorsan keveredtek, hogy szemem a fordítógépre volt kénytelen szegeződni. Valószínűleg német nyelvtudásom teljes hiánya miatt, többször nem éreztem a német-angol váltogatásban koncepciót, viszont kétségkívül különlegesebbé tette a darabot.
Az ötvenéves színésznő nem csak nyelvével és hangjával brillírozott. Mimikájával, gesztusaival és egyéb testbeszédével másodpercenként alakult át, és váltogatta a férfi és női szerepeket, gyermeket és felnőttet, embert és állatot. Ez utóbbi Boleyn Anna csaholó-vakaródzó kiskutyája, Malchus (gondolom a névválasztás nem véletlen) történetbéli öregedését olyan látványosan érzékeltette, akárcsak a többi szereplő, például a főhős először életerős, majd fokozatosan agguló Henrik életkori jellegzetességeit.
Valóságos véres dráma volt ez, rengeteg poénnal és megannyi tragédiával. A számtalan és sokszor szemtelen komikum hol hangos nevetésre, hol hallgatag szomorúságra késztette a publikumot. A már említett, egyedi ruházat szoknyája egyszer női viseletként, máskor nadrágként vagy köpenyként funkcionált, a virtuózként kezelt körgallérdarabok pedig szituációs gyakorlat tárgyaként is megállták volna helyüket a művésznő kezében. Elképzelhetetlen, mit játszhat ez a ruhadarab! Shakespeare és Erzsébet királynő eltérő állású körgallérja, ifjú hölgy szűzies dekoltázsa, öregasszonyok és apácák remegő fejkötője, női legyező, udvari festő palettája csakúgy, mint a szülő nő szeméremajkai, és még számos ilyen meghökkentő vagy éppen komikus jelleget kölcsönzött a színésznő ezzel az egyetlen öltözettel.
A bravúros előadás két majdnem egyórás felvonásban volt megtekinthető és átélhető. Bea von Malchus nem titkoltan nagymamájától vette egyszemélyes előadásainak ötletét, aki a konyha közepén, egy hokedlin ülve gyakran mesélt neki kislánykorában, egyedül személyesítve meg történetei szereplőit. Jó nevelést adott, ugyanis unokája ezzel a – mesteri szintre fejlesztett – „műfajjal”örvendezteti meg Európa színházba járó közönségét.
