Kevés helyen maradtak meg a 19–20. századi polgári világ színterei olyan épen és teljesen, mint Gyulán, a Ladics házban. A gazdagon berendezett szép szobák nemcsak otthonként, hanem a család privát társasági életének színpadaként is szolgáltak. Sokféle társasági esemény zajlott a magánházaknál, hiszen egy-egy polgárcsalád városon belüli helyzetét a vagyon és képzettség mellett a família kapcsolatai határozták meg.
Hajdan a hétvégi házi rendezvények egyike volt az ozsonna. Ozsonnát, ahová a vendégek személyre szóló meghívást kaptak, többnyire a lányos házaknál rendeztek. A viszonylag oldott hangulatban zajló rendezvény egyik célja éppen az volt, hogy a család megmutassa, a házikisasszony milyen kedves és szellemes, s egyúttal jó házigazda is.
Többféle ozsonna volt: a szerényebb ozsonnákon kávét és süteményt szolgáltak fel, a gazdagabbakon a kávé és tea mellett parfé és krém járta, majd következett a csemegekosár, a zsardinetto. Voltak azután hivalkodó ozsonnák is, ahol sonka, hidegfelvágottak és pecsenyék között magyarádi borral teli hosszú nyakú vinyettás üvegek sorakoztak az asztalon. A józan polgár legfeljebb egy kicsivel mutatott többet a valóságnál. „A gavallér, kit ozsonnánk jóságával meghódítottunk, kiábrándul a lányunkból és kinevet bennünket, ha olvassa a királyi törvényszéknek vagyonunk ellen irányuló csődnyitó végzését” – intette visszafogottságra a rongyrázásra hajlamosabbakat a gyulai lap társasági rovatának szerzője.
Természetesen összeillő embereket kellett meghívni, s nagyon ügyelni kellett az ültetésre is; azon túl, hogy lehetőleg egy leány, egy fiatalember volt a rend, a jó házigazda tudta, hogy ki ki mellé vágyik. A helyi társasági élet már idézett szakértője hangsúlyozta, hogy a vendég fiatalember lehetőleg az ideálja mellé kerüljön, mert különben elfacsarodik a szíve. „Az ilyen ember elkeseredésében annyit eszik, mint egy rinocérosz, ha bor van, annyit iszik, mint egy gödény, és nemcsak a szíve, hanem a gyomra is megfájdul” – azaz, rossz hírét viszi az ozsonnának.
A társalgás már a kávé mellett megindult – a jó beszédkészségű, szellemes emberek nagy előnyben voltak –, aztán valaki a zongorához ült, s játszani kezdett. Ki-ki választhatott, hogy odaadóan hallgatja-e a zongoránál ülőt, vagy félre húzódik beszélgetni, a híreket, pletykákat kicserélni. Az ozsonnának egy kis tánc is része lehetett, a „hivalkodó ozsonna” akár vacsorává is átváltozhatott. A vendég fiatalemberek alapvető kötelessége volt a következő bálon a házikisasszony megtáncoltatása: „Akinek megiszod a kávéját, annak táncoltasd meg a lányát!”
Azon túl, hogy egy-egy ilyen délután általában kellemesen telt, gyakorló terepként szolgált a fiataloknak. „Itt kapja az ember azt a bizonyos rutint, mellyel a teremben fesztelenül mozoghat” – írta többször idézett társasági kalauzunk, Dubányi Imre 1896-ban. – Ha valaki úgy gondolja, hogy ez a fajta társasági élet nemcsak szórakozás, hanem a társadalmi státust fenntartó időigényes munka is volt, szemernyit sem téved.
