Közönségszórakoztató játék, nem könnyen követhető sztori. Nagyjából ilyen volt a Szergej Maszlobojscsikov rendezte hárpiazabolázás Gyulán, 2010. július 9-én.
Közönségszórakoztató, hiszen a debreceniek dinamikus, akrobatikus és keményen balesetveszélyes mutatványokban gazdag produkciója csupán a játékidő hosszúsága miatt engedhette lankadni a közönség figyelmét, ám akkor is csupán egy-egy említésre sem méltó pillanatra. A talán főszereplő Petruchiót – tulajdon értelmezésében: Petrucciót – alakító Trill Zsolt az első pillanattól kezdve elementáris. Ismerjük őt, persze, régről, számtalan szereposztásban élvezhette játékát a gyulai publikum. Karakterérzékenysége, mimikája, gesztusai, egyáltalán: ereje lenyűgöző – hol úgy tekint körbe, mint egy rendes hibbant, hol úgy hozza a durva és faragatlan, de gyanús, csupán megjátszott macsó figuráját, hogy az ember gyomra ökölbe szorul tőle. Természetesen nem hagyható ki párja, Szűcs Nelli sem, jóllehet ezúttal nem tűnt annyira meggyőzőnek, ami inkább az előzetes nézői elvárás kudarcaként értendő: megformált Katalinja nem az az egyértelműen „makrancos hölgy”, akire számítottunk. Ugyanakkor alapvetően hisztis, s még gyöngédebb pillanataiban sem eléggé ellágyuló Katáját a mű zárójelenetében, a gőgös és elutasító női magatartást megkérdőjelező nagymonológgal teszi teljessé. És mehetnénk tovább, ha bírná a karakterszám. Hogy az örök-Liliomfi Rácz József Biancaként sem csalódás; hogy Kristán Attila karakteréhez kitűnően megy Tranióé, s meglehet, fordítva is így van; hogy Mercs János Lucentiója az első félórában még kérdésesnek tűnik, de aztán megtalálja a helyét; hogy a Vincentiót alakító Ivaskovics Viktor mennyire röhögtető, ha jő a helyzet a komikumhoz. Vagy hogy a sokoldalú Jámbor József milyen hitelesen hőbörög a csalódott Hortensio álarca mögé bújva. Remekül összerakott szereplői gárda az ukrán Maszlobojscsikové, látványosan értik és érzik egymást. Mintha ennek az összhangnak az allegóriája volna, ahogy Trill Zsolt a játszóknak hátat fordítva pásztázza a lelátót – minket figyel, vagyis a darabot nézi a bennünk tükrében, miközben kissé fölényesen reflektál az előadás épp játszott jeleneteire.
És tényleg nem könnyen követhető történet. A Shakespeare-fesztivál műfaji sokszínűségét, szakmai átgondoltságát, művészi igényességét ostobaság volna vitatni. Nem csupán az odatartozás okán pazar ötlet bekapcsolódni a nemzetközi Shakespeare-fesztiválok rendjébe, de az immáron hatodik életévébe lépett kultúr-kéthét – könnyű kiszámolni – hatodik éve biztosít különleges és átlagon felüli művészeti stabilitást a várszínházi nyárnak. A hátulütője – ha ez egyáltalán hátulütés –, hogy az évről évre Gyulára hozott Shakespeare-előadások között értelemszerűen ritka az elsősorban dikcióra épülő, a vonatkozó darabot a szó legszorosabb értelmében „előadó” játék. A színházba esetleg keveset járó, és a szünetre a hosszacska első részt követően rácsodálkozó, mert a darab végét vélő polgár számára megterhelő lehet, ha „rendes” Shakespeare, „érthető” előadás helyett valójában izgalmas Shakespeare-olvasatokkal kénytelen szembesülni. A társalgási stíl Ariadné-fonalába kapaszkodva: minek nézzem meg a Makrancos Katát, ha már egyszer láttam. A várszínházi Shakespeare-etapok és a Gedeon József direktor hangoztatta műveltség- és ízlésterjesztési szándék, az értő színházlátogatóvá nevelés elképzelése innen nézve válik igazán fontossá.
S ha már olvasat: a Maszlobojscsikovéban tizenegy színész viszi a harmincegy (!) szereplőt. A játék közben és a szünetben alig-alig módosított, inkább csak igazgatott díszlet korlátai közé szorított játéktérben – az eleve adott átöltözéseken, átlényegüléseken túl – olyan kavarodások is történnek, amelyek nem könnyítik meg a befogadást, ha az előrelátó néző nem pörgette át magában A makrancos hölgy sztoriját. Mondjuk, Jékely Zoltán klasszikus fordításában – az eredetileg Debrecenben színre vitt, s most Gyulán is hallott friss szöveg tolmácsolója a kiváló költő és nyelvész, Nádasdy Ádám. Egyszóval néhol kuszának tetszik, amit látunk, pedig minden klappol: nem győzünk csodálkozni, hogy a lazán eldobott alma biztosan landol a pulpituson állók egyikének kezében; hogy a magasba hajított sokszimbólumú bot sosem esik földre – de az érezhető improvizációk, a ritka nyelvi és nem nyelvi botlások korrigálása, kihasználása is korrektül működik.
A makrancos hölgy debreceni rendezője egyben díszlettervező is – Trillék előadásához egy megbillentett, egyszer óriási asztalként, másszor utcai helyszínként vagy kocsmaként szolgáló platót képzelt, oldalt lépcsősorral, azon székekkel. Nem tudjuk, a bemutató helyszínén milyen kiegészítők tartoztak hozzá, de ez a grandiózus, ugyanakkor nagyon is egyszerű, nagyon is puritán fa emelvény tökéletesen simul bele a gyulai vár épületrendszerébe, amely valamelyest tágítja a teret, valamint a színészi játék és mozgás szabadságát. Ehhez az elképzeléshez illeszkednek a sokszor komikusan csűrt-csavart Shakespeare-korhű, középkorhű ruhák. Általában korhűnek tűnik a darab – ha emlékezetünk nem csal, a XVII. századi „Cogito ergo sum” szállóigén kívül nem nagyon hangzik el más, ami anakronizmus.
Barna kép a színpad, s rajta minden egyes színész, aki aznap este játszik. Az egységes szín- és hangulatvilágot teremtő díszletezés állandó velejárója a füst (tűz?) és a füstöt eregető mechanika szűnni nem akaró morgása – valamint a víz. Bár végig az az érzésünk, jó ötlet a két elem egyidejű jelenléte, hogy remekül illeszkednek a képbe, sőt egymáshoz, nehezen tudnánk válaszolni, ha kérdeznék, miért épp ezekre van szükség. A víz talán érthetőbb: a megtisztulás, tisztára mosás, Kata, sőt Petruchio „átmosásának” motívuma praktikus célokat is szolgál: a kerettörténet Ravasz Kristófja ennek segítségével robban be a színre, s csúszik majdnem az első sorban ülők orra elé (többen követik az est folyamán – állandó a dübögés, a zaj), és józanodását is vízzel érik el játszótársai. A füst problémásabb, fejtörőbb ügy. A fénnyel összejátszva szép pillanatokat produkál, némely színész alakja pedig úgy sejlik föl a tornácon, akár a szárazjégből előbukkanó rocksztáré. Ha pedig elérkezünk a darab történetvezetésében, fő vonásának tekinthető állandó szerep- és helycseréiben jelentkező homályig – nem látni tovább.
Maszlobojscsikov rendezése nem csupán színre viszi, de hangsúlyos jelentésképző erővel ruházza fel az eredeti darab elő- és kevésbé neves, sokszor figyelembe se vett utójátékát, kerettörténetét. Az előadás a tisztességesen italozó Ravasz Kristóf megtréfálásával veszi kezdetét: az álomba ájult részeg fölébresztése után az arra járó Nemesúr (Kóti Árpád) és csapata játssza el neki a komédiát a betörhetetlennek látszó Kata megzabolázásáról. Ez Shakespeare művében is így történik – a csavar az, hogy maga Ravasz Kristóf is a színház részévé válik, miután hamarosan Petruchio alakjában tűnik fel, s játssza végig a darabot, hogy aztán ismét Ravasz Kristófként keljen életre. Az önmagát (is) néző, önmagát (is) játszó előadás fontos pillanata Trill Zsolt fennebb említett nézőhergelő jelenete, de a kétnyelvű, magyar-angol játék a rongyosra olvasott forgatókönyvekkel, a színházi próba karikírozott imitálása, a szerzőre tett utalások is a színház a színházban, dráma a drámában többrétegű, folyamatos reflexióban működő világát mutatják föl. S ha ehhez hozzávesszük, hogy a díszlet egy lécén ott a felirat, Shakespeare komédiájának eredeti címe – The taming of the shrew, azaz A hárpia megzabolázása –, ami az állandó öntözés hatására lassan kopik, akkor már tényleg rendesen benne vagyunk. Benne is, kívüle is. Szóval ezek szerint mégiscsak színház az egész világ?
És mi elképedve bámuljuk azt.
