Csákányi Esztert már rég nem csak édesapja kapcsán emlegetik, hiszen a Jászai Mari-díjas (1982), Érdemes művész (1996), 2006–ban pedig Kossuth-díjjal is kitüntetett művésznő főiskolai előtanulmányok nélkül is megtette a magáét, és mára már a Halhatatlanok Társaságának örökös tagjai közé is belépett. Híres arról, hogy színi tanulmányait „csak” a Nemzeti Színház Stúdiójában szerezte, és sokáig volt a kaposvári Csiky Gergely Színház vezető színésze, ahová mint csoportos szereplő szerződött, ám hamarosan főszerepeket osztottak rá. 1992-ben lett a budapesti Katona József Színház tagja, amitől 2002-ben a Krétakör kedvéért vált meg. Ám ennek feloszlása miatt 55 évesen újabb nagy kalandba kezdett: szabadúszó lett. Azóta, mint egy Samsonite-táskás modern Déryné folyamatosan járja az országot, s gyakran megy olyan messzire, mint Budapesttől Gyula. Mert „ha az ember ilyen életet választ, akkor nincsenek távolságok, elmegy oda, a hol kíváncsiak rá” – kezdte beszélgetésünket március 23-án, amikor a Parti Nagy Lajos számára írt, A HÉT ASSZONYA című egyszemélyest mutatta be a Várszínház kamaratermében.
• Gyerekkori életemben benne volt ez a város, az én mamám ugyanis gyulai. Így ez már egészen kicsi korom óta szerepet játszott a mi kis életünkben. Munka kapcsán azonban csak egyszer volt szerencsém itt játszani egy nyáron, amikor Sopsits Árpád rendezett itt egy Shakespeare-t. Nagyon-nagyon jól éreztem magam, és most is, amikor jöttünk be kocsival, épp megjegyeztem, mennyire finom ez a város, milyen jó megérkezni ide.
• Ezt a darabot szinte napra pontosan egy évvel ezelőtt, március 27-én mutatták be először. Sok változáson esett át azóta?
• Van egy lényeges dramaturgiai változás. A jeleneteteket összekötő szünetekben egy láthatatlan ember beszél végig, aki természetesen szintén én vagyok. Az régen egy másik szöveg volt, de átváltoztattam, mert nem voltam vele megelégedve. Helyére egy újabb Parti-novella került.
• Eddig úgy volt, hogy a háttérben Ön, a színésznő ez idő alatt az öltöztetőnőjével beszélget.
• Most az utolsó karakterrel, a bárzongoristával. Megvétóztam, hogy a színésznő hátul önmaga, mert az igazság az, hogy a színésznő nem önmaga akkor se.
• A szerző ezt a darabot Önnek írta, de a novellákat Ön választotta ki.
• Úgy van, közös volt a munka. Nagyon akartam Lajossal együtt dolgozni, mert pár éve egy költészet napján együtt léptünk fel - épp A hét asszonyát olvastam fel -, és úgy éreztem, hogy nekünk lenne mit mondanunk egymásnak. Volt egy ötletem, neki pedig volt kedve velem dolgozni.
• De már a Merlin Színházas Sárbogárdi Jolán kapcsán ismerhetik egymást, még 1995-ből.
• Igen, akkor A test angyala című kisregényéből készült színpadi változat, később az Elnöknők című darab fordítójaként találkoztunk. Partiban az a gyönyörű, ahogyan valamely embertípust vagy nyelvezetet irodalmivá tesz, a csúnya beszéd is irodalmi szöveggé változik műveiben. Ezért tetszett meg ez a hét karakter, ez a hét egymástól sokban különböző, de mégis összeköthető Róza története. Izsák Lili jelmeztervező pedig mesélt Cindy Sherman fotósról, aki úgy vált ismertté, hogy különböző nőtípusokba bújva, elmaszkolva fényképezte saját magát. Így a második karakter a Halvacsora című novellában rá hasonlít.
• Ezt a karaktert kedveli legjobban?
• Nem, a fürdőben dolgozó jegyszedő szerepét. Az egy pofátlan nagy marhaság, annyira nonszensz, hogy röhögni kezd tőle az ember. De a többit is szeretem, mert az egész valahol a nevetés és sírás határán mozog, és az egész darab érzelmileg nagyon megdolgoztatja az embert. Ezek a figurák mindenkiben megvannak, Lajos ezt zseniálisan megírta. Aki szereti az írásait, az most sem fog csalódni.
• Jelentős színészi kihívás és borzasztó jelenlétet kívánó feladat az, hogy háromperces szünetekkel egészen más karakterek bőrébe bújjon.
• Igen, tényleg őrület, és a megszokottól egészen más attrakció, de mégis, a színész valahol olyan, mint egy versenyló: este 7-kor kimegy a színpadra, és megcsinálja. És nem nehezebb, mint a Sirályban Arkagyina. Sőt! De ez az egész színésznőség egy nagyon különleges kérdés, meg az is, hogy egy idő múlva az ember mennyire maradhat önmaga. Mert ezt már nem lehet eldönteni. Én egész életemen át igyekeztem természetes maradni és nagyon őszinte. Ebből nagyon sok problémám támadt és támad most is, de nem érdekel. Mert ahogy pl. mi most itt beszélgetünk, annak is van egy vicces oldala. Ugyanis én játszom, hogy művésznő vagyok, Ön pedig, hogy riporter, és közben mégis, mint két ember beszélgetünk. Máshol meg mindkettőnknek más a szerepe. Ez az egész egy nagy belebújósdi. Ha valaki ki akarná bogozni, talán bele is golyózna. Igazából már nem tudom, hogy mennyire raktak engem össze a szerepeim, s mi vagyok alapvetően én. Harminchárom éve játszom színpadon, s egyre erősebb az a kérdés, hogy mi vagyok én?
• Ez örökös téma. Mint a Peer Gynt-i hagyma: „csupa-csupa héj és sehol semmi magja”.
• Ezek nagyon szép dolgok, és ezekből egy etűd, egy küllem ott van a színpadon és azt gondolom, hogy a hátsó rész sem vagyok én magam, és azt fogalmaztam meg magamnak, hogy igazából akkor vagyok én, amikor alszom. Akkor vagyok igazán magam. Fekszem, pihenek, a testem nyugodt, az agyam nem tudom hol van, s úgy érzem, hogy az az igazi nyugalmi állapot.
• Mert bármiféle mozdulás, akció-reakció már egyfajta létezés?
• Persze ez nem ilyen egyszerű, de mivel egy ilyen darabot játszom, most ezzel a gondolattal is többet foglalkozom.
• Múlt évben ezért az alakításért kiérdemelte a színikritikusok díját. Mit jelent ez az elismerés a Kossuth-díj után? Egy pillanatnyi, konkrét visszajelzés arról, hogy ez a darab - valamilyen mércével mérve - jó?
• Nincsenek ilyen méricskélések, minden öröm. De valóban, a Kossuth-díj a legnagyobb elismerés, ami után az ember nem tudja, mi jöhet még. A hét asszonya egy elképesztő meló volt, de a díjat nem csak ezért kaptam, hanem a KoMa Társulatos Fédra Fitness-el megosztva, közösen. Én tényleg nagyon sokat dolgoztam, de a díjat sok mindenért kapja az ember. Gondolom az értékelésben az is erős szempont volt, hogy szabadúszó lettem, és hogy szabadúszóként is ennyi mindenre képes vagyok és akarok csinálni, működni. Ez egy kis energia-és erőadás lehetett a többieknek, hogy merjenek dolgozni, mert „van értelme”. A díjak és az elismerések mindig jól jönnek az embernek, nem lehet rangsorolni. Nekem ugyanolyan fontos és ugyanolyan érzékenyen érint, mint 2006-ban a Kossuth-díj. Jól esik. Felmentem minap a Facebook-ra, s az ottani színházi oldalon azt olvastam, hogy „Csákányi istennő”, ráadásul épp a Hétasszony kapcsán. Az ilyenekből is látom, hogy érdemes csinálni. Az elismerések meg mindig fontosak és jól esnek. Aki ezt letagadja, az hazudik, és az is, aki azt mondja, hogy erre nincs szükség. Mert e nélkül nem lehet élni.
• Mindig is övezte a közönség szeretete.
• Emlékszem, micsoda energia volt az Kaposváron, hogy folyamatosan dőltek a nézők és a kritikusok, és megtesznek 190 km-t csak azért, hogy lássanak egy darabot. Ezek nagyon komoly dolgok.
• Kossuth-díjának felét édesapja emlékének ajánlotta. Ő annak idején nem kapta meg ezt az elismerést.
• Egy másik világ, másik kor volt olyan értelemben, hogy 72 év alatt nem sikerült neki, s tudom, hogy nagyon szomorú volt emiatt, mert szerette volna, ha megkapja. Lehet, hogy nekem is azért jött össze, mert volt Ő. Így mégis családban marad.
• Folyamatos az Ő jelenléte?
• Persze-persze, épp e díj kapcsán is. Nekem ugyanis nagyon különleges helyen van a Kossuth-díjam, mert kirakja az ember, miközben mégis érzi az egésznek a humorát. Csináltam köré egy kis installációt, hogy apám képe előtt Kossuth emeli a kalapját. Ez szép dolog. Biztos Ő is büszke lenne rá.
