Az Erkel Bérlet utolsó előadásaként igen nehéz darabot hoztak nekünk a soproniak. Arthur Miller egyik korai műve, az 1947-ben írt Édes fiaim most Huszti Péter és Piros Ildikó főszereplésével volt látható az egykori Erkel Ferenc Művelődési Központban.
A Kisváros bájos Hédikéjeként s az Abigél című film Zsuzsanna nővéreként is ismert kedves mosolyú Piros Ildikó most a háborúban elvesztett fia emlékét elengedni nem tudó anya nehéz szerepében állt a gyulai közönség elé.
Noha beszélgetésünk látszólag könnyed és kedélyes volt, témája rendre a fegyelem tárgyköre körül keringett.
• Huszti Péter órákig sétál egy-egy városban, ahová érkezünk, és mindig el is meséli nekem, hogy milyennek látta. Miközben nekem meg a frizurámat csinálják – kezdi a Jászai Mari-díjas Érdemes-művész docens, ki a Magyar Táncművészeti Főiskolán tíz éve tanítja hallgatóinak a színészi játékot.
• Ráadásul a hat óra amúgy is szent.
• Igen, olyankor nekem már bent kell ülnöm a színházban, hogy ráhangolódjak az esti előadásra. Nekem nem megy, hogy gombnyomásra váltsak, s eljátsszam a szerepet. De van erre egy édes történetem is, még a Madách Színházas időszakból. Egy délután szóltam a fiamnak, hogy vegyen egy kiló paradicsomot, és vigye haza. Én este mentem játszani, és pontosan hat előtt három perccel begurultam a Madách térre, ahol láttam, hogy ott áll az én András fiam egy hatalmas zacskóval a hóna alatt, s rám vár. Fékezek a kocsival, Ő behajol az ablakon. – Mama, nem vinnéd haza ezt a paradicsomot? – mert Ő még ment volna a barátaival. Mire én elkezdtem üvölteni – amit a mai napig nem tudok neki megmagyarázni –, hogy ilyesmivel ilyenkor engem már nem lehet zavarni. És soha többé nem tudom megbocsátani magamnak sem ezt a viselkedést, mert csak akkor borulok ki, ha eltérítenek az utamtól.
• Érthető, hiszen megtörte a hivatás és a pontosság szentségét.
• Hajszálpontosak vagyunk, ami egy átkos dolog, mert beleívódik a színész vérébe. Ráadásul mi mindketten így dolgozunk, – a művésznő férje, Huszti Péter szintén színész –, mind a ketten hajszálpontosan. Ha látná otthon a lakásunkat, elképedne, hogy mindig vigyázban áll minden, hogy nem ferdülhet el egy kép a falon, a párnáknak is mindig a helyükre kell kerülniük, mert megszoktuk, hogy a színpadon van egy rend, és anélkül mi már nem tudunk élni. És amikor megérkezik a három fiunk, most már három unokával, akik épp most „négykézlábaznak”, képzelheti, ahogy állandóan a sarkukban járok, és mindent pakolok utánuk vissza a helyére. De most feladtam. Addig, míg másznak, rájuk hagyom – mesél boldogan erről a számára mégiscsak idilli állapotról, mosolyával pedig arcára ülnek jellegzetes, bájos Vénusz-gödrei. – De ez nagyon érdekes és ugyanakkor veszélyes, hogy miként hat vissza a mi mesterségünk az életünkre. Mert én nem voltam ilyen. Fiatal koromban ez nem egészen így indult, s szerintem, ahogy az ember egyre jobban belekerül ebbe a szakmába, ez lesz a visszahatása.
• A színpad követelte fegyelem nyújt kapaszkodót az egyre szétesőbb civil életben is?
• Mi egy kivételezett helyzetben vagyunk, a színpad egy sziget, mi ott élünk. Vegyük ki ezt a szigetet az országból, és ahogy Márai is írja, az életben fontos az irodalom, a zene, a művészetek, minden más csak napi hír vagy történelem. Mi jelen pillanatban a napi hírekben élünk és nem mindig túl jól, pedig valójában sokat segítene az embereknek, ha legalább egy kissé a hírektől, a mindennapoktól a színház felé tolódna el az életük. Mert a hétköznapi megváltások szintjén tudunk rájuk hatni, nem a nagy egészben, csak amik a napi pillanatokban történnek. Ha egy jó színdarab sugall valamit, a néző „megváltódik” a következő napra. Nekünk, színészeknek pedig csak ezzel szabad foglalkozni, hiszen a jóisten megáldott bennünket ezzel az adománnyal, hogy egy emelt térbe eljátszhatjuk mások életét. Ami a sajátunk.
• Ráadásul sokkal koncentráltabban, hiszen a színész – saját tapasztalatai révén – olykor többet is tudhat egy-egy szerepről, mint akár maga a rendező. Egyszer azt mondta, hogy azokon a napokon, amikor játszik, tudatosan vagy sem, de a szerepével foglalkozik, s minden este úgy megy be a színházba, hogy elintéznivalója van az adott karakterrel. Ez a darab már jó ideje fut. Milyen elszámolnivalója van még estéről-estére a darabbeli Kate-tel?
• Folyamatosan velem van a szerep, ez igaz. De ez inkább a készülésre jellemző állapot. Az a hat hét, amikor egy színész készül a szerepre, mondhatnám humorosan, hogy se éjjele se nappala, mert az emberben nagyon munkál az az érdekes pszichológiai folyamat, hogy ki is az az ember, akit alakítani fogok, és az a része, amíg összeolvad velem. Szokták kérdezni, hogy én hogy tanulok szerepet, de nem tudom megmondani. Kavarom épp a rántást, de olyankor én nem a rántást látom, hanem a szöveget mondogatom, vagy ülök az autóban - mert megyek a Mexikói útra, a Táncművészeti Főiskolára tanítani -, s közben nem a forgalommal vagy az emberekkel foglalkozom, hanem nézem a gyönyörű eklektikus Budapest maradványait, s morzsolom azokat a szövegeket, amikre épp készülök, és ez a memoriter önkéntelenül beleívódik az ember szervezetébe. Az, hogy én papiros fölött tanuljak otthon, az nagyon ritka. Kate szerepe nehéz, az egész darab olyan, ami minden korszakban olyan érvényes erkölcsi-lelkiismereti kérdéseket boncolgat, mint a felelősségvállalás, a kegyesnek vélt hazugságok, elhallgatások következményei, a gyász határai, a szülők és gyermekek közötti kapcsolatok. Sokrétű, folyamatosan új tartamokat hordozó.
• Ezáltal folyamatosan változó is.
• A színház nyíltan különbözik a filmtől, ami egy rögzített kép. Régen egyetlen film elég volt ahhoz, hogy az ember bekerüljön a nézők szívébe. Az Abigél elkészültekor a fiam épp óvodás volt, s akkoriban az egész óvoda rendre úgy üdvözölt, hogy „Isten áldásával!” Ezt viszem magammal egy életen át, az a filmbeli alakítás rögzített, nem változik. A színház csodája pedig éppen az, hogy minden este újrakezdődik a varázslat. A nulláról kell felépítenünk, s ki vagyunk szolgáltatva annak, hogy ki nézi aznap este, épp hol vagyunk, az ottani nézők hogy fogadnak egy-egy pillanatot, és hogy maga az előadás ritmusa hogy gördül tovább. És a partnereink – akik ugyanazok -, de mindnyájunkkal történik egész nap valami, így minden este van valamilyen mozgás a darabon belül. Ezért örök ez az ősrégi mesterség, emiatt a megmagyarázhatatlanság, hogy miért marad meg mindig a színház. Ez megfejthetetlen.
• De a működtetője csak megneszeli a titkot.
• Megugorjuk. Egy bizonyos magasságot az ember mindig betesz magának, hogy az alatt ne dolgozzon. Ezt már fiatalon elhatároztam, ha én csak „letudok” egy estét, már aznap abbahagyom a pályát, nem csinálom tovább. Tehát nekem az én negyvenegynéhány éves pályafutásom alatt minden este egyformán fontos volt. A mai este is ugyanolyan fontos, mint a tegnapi vagy a holnapi. Mert ezt a hozzáállást tanultam. Én a nemes játszótársakon nőttem fel. A Madách Színházban annak idején Kiss Manyi, Pécsi Sándor, Gábor Miklós, Tolnay Klári, Mensáros László, a szigorukból, abból, ahogy ránk néztek tanítani tudtak. Azok a gyerekek, akikkel ebben a darabban játszunk, pontosan ezt tanulják tőlünk, amitől nagyon boldogok vagyunk, s tudják is.
• Megtanulják? Mert például Őze Áron nemrég azt mondta, hogy neki már kellett megmagyarázni színművészetiseknek, hogy ki volt az édesapja.
• Az egy más helyzet, a színművészetin mindenki azt hiszi, hogy ő zseninek született, aztán később, amikor négy év után elkezd begyepálódni az életbe, akkor jön rá, hogy ő egy senki. Ugyanis minden este újraépítjük magunkat. De akkor, amikor főiskolások vagyunk, egy védett világban élünk. Egy szűk kis tizenkettes csoportban – ahányan az osztályban vagyunk –, ami egy egészen más világ. S igenis, van egy fájdalmas pontja annak, amit Őze Áron mondott, s igaza volt, mert amikor meghalt Gábor Miklós, s Huszti Péter a főiskolán a tanítványokkal megosztotta a hírt, a növendékek bizony megkérdezték, hogy ki az a Gábor Miklós? És ez borzasztó, mert egy emberöltő sincs, és már elfelejtenek minket. Tehát erre jó a rögzített, a film, de valójában nagyon szomorú, hogy a fiatalok, akik bekerülnek az egyetemre, nem állnak a takarásban, hogy ellessék a szakmát. Mi minden este ott álltunk, s drukkoltunk Ruttkai Évának. Tehát mi másképp nőttünk fel. A maiak elfoglaltak, gyakorlatoznak, azt hiszik, hogy a mesterség gyakorlása elég. Pedig nem. A mesterség ellesése, hogy én ott álljak és nézzem a megoldásokat, az taníthatatlan. A mi öregjeink zsenik voltak nekünk. Ha onnan fogja fel az ember. Én ugye Kecskemétről felkerültem Budapestre, nekem minden csoda volt, ezért aztán én máshonnan nézem a színházat. De a mai napig vallom, hogy csak innen szabad nézni. Legalábbis ilyen rácsodálkozással érdemes.
• Másképp kell ma tanítani, megszólítani a diákokat?
• Nem, de nekik ma sokkal nehezebb helyzetük van. A gyerek önmagában, születésileg a legjobb a világon, s utána kezdődik az elrontás otthon, az iskolában, a tévéből stb. A mi feladatunk a művelődés, a műveltség és a kultúra terjesztése. A Táncművészeti Főiskolán pedagógusként én egy kivételezett helyzetben vagyok, mert ott a gyerekek tíz éven át állnak vigyázban testileg, lelkileg, szellemileg.
• Persze, ők fegyelmezett táncosok, s nem bohém színészek!
• Ők tisztelettel köszönnek, vigyázzállásban, hogy „Jó reggelt kívánok mesternő!”, ugyanakkor nekik épp én vagyok a leeresztő szelep. Tíz éve tanítok ott, most már docens vagyok, s kitaláltam egy módszert, hogy lehet nem színésznek készülő valakiket „színészetre tanítani”. A mestereik nagy szigorral megkövetelik tőlük, hogy napról-napra emeljék a lábukat még egy centivel magasabbra, az pedig nekik szelep, hogy én azt kérem: beszélj, hülyéskedj, játssz! Úgyhogy könnyű engem szeretni a táncművészetin. Mert igenis tanárfüggő a hozzáállás. Hogy amikor bemegyek hozzájuk tanítani, hogyan nyúlok hozzájuk. Ezen múlik az előkép. S igenis példát kell mutatni, ez kötelező egy iskolán belül. Az én módszerem az, hogy önbizalmat adok és sikert csinálok. Nem azt mondom, hogy hülye a gyerek és le van söpörve, hanem azt vallom, hogy meg kell fűzni, hogy szeressen, hogy merjen és akarjon felszabadult, önfeledt lenni, mert az együtt játszásnak az a titka, hogy együtt. És igenis nekünk kell ezeket a trükköket nagyon érdekes módon alkalmazni.
