Humorral telt, rendhagyó és óriási közönségsikernek örvendő előadást hozott Gyulára a Budapesti Kamaraszínház. A Gáspár András és Kálloy Molnár Péter által bemutatott CS.A.J. (CSakAzértisJáték) a Várszínház kamaratermében volt megtekinthető.
Az 1994 óta műsoron lévő – és az ötszázadik előadáshoz közelítő – S.Ö.R. (Shakespeare Összes Rövidítve), a 2000 óta játszott G.Ö.R.Cs. (Görögök Összes Regéi és Cselekedetei) után most – feltehetően e rövidítéssorozat utolsó darabjaként – a Cs.A.J. (Csakazértis Játék) vált a gyulai nézők számára láthatóvá. Csak azért is játék. Sajátságos bemutató a színházról a közönségnek, gyorstalpaló képzés a kulisszák mögötti világról, olykor az olyan klasszikus jeleneteket hívva segítségül, mint a Hamlet-monológ vagy a Rómeó és Júlia kriptajelenete – csak egy kicsit másképp. Úgy, ahogy az előadók látják, mert túlnyomórészt saját érzésvilágukat tükrözi ez a darab. Kálloy Molnár Péter és Gáspár András két vérbeli komédiás, afféle stílusgyakorlatként ujjhegyből kirázottnak látszó könnyedséggel változtatva a karaktereket, folyamatosan reagálva egymás improvizációira, játékukba olykor a közönséget is bevonva, ezúttal örökös tettestársuk, Kálid Artúr nélkül.
Mert ők hárman régi cinkosok már. Történetük a főiskolai időkben gyökerez, Kálloy 1994-ben lefordította a (SÖR)- t, melyet azóta is nagy sikerrel játszanak. Egyszerre az összes nagy szerepet, ahogy viccesen az előadás utáni beszélgetésen mondták.
Az ezredfordulón a G.Ö.R.Cs. fordítását és rendezését szabták hármójukra, s most is úgy terveztek, de Kálid Artúr a Bárka Színházas elfoglaltságai miatt ebben a produkcióban nem tudott részt venni, ezért ahol elengedhetetlenül háromszereplős a történet, ott Szabó Győző hangja segíti meg az előadást – így találva ki a plakáton is meghirdetett „rendező”– Jean-Pierre Boulanger személyét. A Kishont Ferenc ’70-80-as években írt novelláiból szerkesztett, Balázs Ágnes átdolgozásával és kiegészítéseivel írt egyfelvonásost ők hárman formálták saját arcukra.
Kálloy a rendes szövegkönyvvel rendelkező darabokban is előszeretettel alkalmazza az improvizációt, persze csakis a kellő helyen és a kellő ideig. De abban mindhármuk véleménye egyezik, hogy egy színész nem is engedheti meg magának, hogy minden este ugyanúgy játssza el a szerepét: saját lelkiállapota, illetve a közönség hangulata napról napra változik, a jó előadásnak pedig ehhez is kell idomulnia.
Idomult is. Amikor a közönség a nézőtérre érkezett, ők már színen voltak. Kálloy egy koporsó mellett állt a színpadon, kezében a beszédét tartalmazó mappát gyűrögetve. Ezalatt Gáspár András fotóriporternek álcázva molesztálta a nézőket, arcukba nyomva fényképezőjét, sorok közt cikázva, egyeseket felállítva, székükre ugorva, kattintgatva. Ez a nézők közé mászkálás előadás alatt is rendszeres maradt.
Az est – ahogy kell – búcsúztatóval kezdődött. Egész pontosan egy gyászbeszéddel, mi a Színház elmúlásának szólt, aki annyi sikeresen megvívott harc után végül kénytelen volt megadni magát a bulvármédia és a látens agysorvadás erőinek.
„Kifogyhatatlan volt a történeteiből és ameddig lehetett: tanított.”
„Mentsük meg a színházat, ha van még mit!” - Noha a felszólítás nagyon is komoly, a demagóg ösztönzésre számító nézők szinte már itt fellélegezhettek, mert a gyászbeszédet mondó meghatott színész (a neve Hakmaniczki Béla) az általa elrendelt egyperces néma csönd helyett inkább elsomfordált egy interjúra, bemutatva a lerázhatatlanul kapaszkodó színész típusát.
Ezután laza szerkezetű, improvizációra és a színházi kulisszák titkaira épülő kemény munkára alapozott jelenetfüzér kezdett hömpölyögni a színpadon.
Láttuk, milyenek a pénzkövető igazgatók és a lila ködös rendezői húzások, amelyek jellegzetesen működtetik a színházat, s azt is, milyenek egymás közt, hogy gratulálnak „szívből” a színészek, és miként játsszák le egymást színpadon. Mert bár a kis szerep is szerep, a nagy még jobb…
Hamlet-monológ és Rómeó és Júlia kriptajelenet egymás kárára bemutatva, egy nézőből avanzsált Júliával, ki esetünkben a fondorlatosan első sorba ültetett diáklány, Lilla volt. Feladata nem volt sem könnyű, sem hálás, de egy biztos: számára emlékezetes marad.
Láthattunk még kortárs drámaírói kálváriát, kritikuskarikatúrát, néhány stílusgyakorlatot, és egy-egy „megzakkant” művész is felbukkant.
„Én már akkor is a pályán voltam, amikor még nem volt pálya!”
Játszottak szavakkal, gesztusokkal, a jelenetek adta lehetőségekkel, mélységes szakmai alázattal, mégis önironikusan, de szemmel láthatóan nagy-nagy örömmel. Ahogy dukál. Vagy ahogy ennek lennie kellene. Jól beszélik az effajta eszköztelen színház nyelvét, és nem kívántak sokkal nagyobbat fogni, mint amennyit markolni tudtak. Céljukat maximálisan elérték, lerántották a leplet a színház misztikumáról (a színjátszásé szerencsére megmaradt), és sikerrel vették fel a kesztyűt a tömegszórakoztatás olcsóságával szemben.
Játékuk annyira magával ragadta a szakadatlan kacagó közönséget, hogy azok totális kikapcsolódásban részesülve másfél órára elfeledték mindennapos gondjaikat, és sugárzó arccal, felszabadultan tértek haza. Ami manapság szintén színészizzasztó feladat.
