Hihetetlen, mennyi hülyeség fér el egy emberben. Aranyosi Péter szinte dagad tőle. A néző pedig hízik, gurul, a végére szinte elcsigázottá válik a nevetéstől, mert folyamatos. Aranyosi műsorában nincsenek üres percek. A Stand Up műfaj persze nagyon megengedő. Nem találunk szabályszerűségeket sem a témákban, sem az összekötésekben. Utóbbihoz elég az ilyesmi: ja, a múltkor is, az megvan?, kinek ismerős, és az milyen hogy, stb. De ahol a könnyűség, ott a nehézség. Úgy előadni egy órás műsort, mintha – még ha mindenki tudja is, hogy ez „mintha” – az egész improvizáció lenne, nem kis mutatvány. És ehhez még adjuk hozzá, hogy gyakran tényleg a színpad termése az ötlet. A televíziós produkciókban láthatjuk, milyen könnyen megtörik az előadás, ha csak egy pillanattal hosszabb a csend két poén között, netán túlerőltetett az átvezetés.
Aranyosinál, ha lennének ilyen kínos percek, villámgyorsan kapna az alkalmon és reflektálva önmagára elmondana egy történetet, vagy gyártana valamit, amin derülhet a közönség. Szóval profi a srác. Srácos akkor is, ha nem a legfiatalabb azok között, akik felfedezték maguknak a Stand Up-ot, akkor is, ha férj és apuka – ebből a szerepkörből is felvonultatott jó néhány jelenetet… Szóval nem most kezdte. Fábry felfedezettje. Az ország első számú showmanje egy nyíregyházi estjén ismerte meg Aranyosit, aki az ottani tanárképző főiskola rendezvényeit szervezte. Nemsokára, az Esti Showder beindulásakor, a Design Center felelőse lett.
A Dumaszínház jeles tagja így fogalmaz tehetségéről: Magamról írni mindig veszélyes, mert nem tudhatjuk, hol bukkanunk ki, pláne, ha rólam van szó. Már középiskolában is nagy dumagép voltam, de inkább csak szünetekben és nem a táblánál. Hamar rájöttem viszont, hogy a tanároknak tetszik az, ha összefüggően beszélnek hozzájuk, így hát felelésekkor a 3-4 órával azelőtti tananyagot meséltem el, bármi is volt a kérdés hozzám. A főiskolán a puszta duma már nem volt elég, ezért nagyon sok vastag könyvet kellett elolvasnom. Örök hálával gondolok vissza egyetemes történelem tanáromra, aki megismertette velem a 850 oldalas, igen izgalmas „Eke története” című könyvet, amelyből beszámolót és kiselőadást is tartottam. A mai napig elevenen él bennem „A trágya szeretete” valamint a „Vaspapucsos faeke forradalmisága”. A Godot Dumaszínházban az elsők között kezdtem fellépni, amelyet azóta is lelkesen, kúra jelleggel látogatok a családom nagy örömére!
És a közönségére! Jelentéktelen élethelyzeteink válnak humorforrássá, legmagasztosabb perceink az irónia - önirónia „áldozatává”. Jelenetezései totál elénk vetítik az összes szereplőt, helyszínt. Két szóval és egy arcrándítással előttünk áll a karakter. Egy, aztán még egy és még egy, már kommunikálnak is, mi pedig hangosan –hahotázva, visítva, térdet csapkodva - ráismerünk…
