Barabás Miklós litográfiája Jókairól
Forrás: Wikipédia
Jókai Mór 1898. évi felhívására az 1848-as dicső napok megünneplésére készülődött az ország. Gyula városa azonban csak fájdalmas emlékekkel szerepelt a szabadságharcban. Itt fegyverezték le a tizenhárom aradi vértanút, és velük együtt 1400 honvédet. A Békés című gyulai újság akkori főszerkesztőjének, Kohn Dávidnak támadt egy ötlete azt illetően, miként tehetné ünnepibbé a szabadságharc félévszázados évfordulóját. Felkereste Jókait, és megkérte, írja meg bővebben gyulai napját, olvasható a Tiszatáj 1956-ban kiadott 3. számában.
A magyar írófejedelem ekkor már a település díszpolgára volt, és készségesen elfogadta a felkérést. Gyulai kapcsolata onnan eredt, hogy a város nagy szülöttének, a magyar nemzeti opera megteremtőjének, Erkel Ferencnek az öccse, Rudolf a Nemzeti Színház orvosa volt. Ott ismerkedett meg Laborfalvi Rózával, Jókai feleségével, és amikor Gyulára költözött, szívesen adott menedéket a színésznőnek, valamint Erkel Ferenc operái neves énekesének, Schodelné Klein Rozáliának a válságosra fordult helyzetben.
Jókai Gyula városának szentelt tárcája 1898. március 13-án a Békés című újságban jelent meg Egy napom Gyulán címmel. Ezzel tette még ünnepibbé a lap főszerkesztője a jubileumi számot. Egy hétre rá, március 20-án a nagy olvasottságnak örvendő Vasárnapi Újság is közölte Jókai írását. A kéziratot Kohn Dávid a gyulai múzeumnak ajándékozta, ahol sokáig értékes ereklyeként őrizték.
Jókai cikke a Békésben
Egy napom Gyulán
Ez volt életemnek a legszomorúbb napja.
Pedig temetkezési napjai is voltak életemnek. Láttam apát, anyát, feleséget, testvért, szívemhez nőtt szíveket sírba lebocsájtani, azok is nagy gyásznapjai voltak! De ez volt a legnagyobb. A »Hazát« temettük, Magyarország szállt a sírba!
1849. augusztus13-án nyitottam be a gyulai Erkel-ház ajtaján ezzel a szóval: »nincsen hazánk«. A nőm volt ott Schódelnéval. Ketten együtt húzódtak meg e barátságos menedékben; régi jó barátnők, a nemzeti színház első művésznői. Mindkettőjük vendégszerető gazdája volt Erkel Rudolf, Erkel Ferencz testvéröccse, a gyulai főorvos.
Ott várták szívszakadva a döntő harc kimenetelét, a két hűséges honleány, akik elhagyva dicsőségük templomát, a színpadot, azokat kísérték, akik lelküket bírták.
Döntő ütközet nem következett, hanem fegyverlerakás Világosnál.
Egy nappal előbb kimondá a fővezér, hogy nincs több ellenállás, kapitulálni kell kényre, kegyre. A győztes ellenség semmi feltételt sem fogad el. Aki futni akar, futhat, amerre lát, aki itt marad, számoljon le az életével.
Én is maradni akartam: tudtam, hogy ha elfognak, rövid pert csinálnak, elítélnek, kivégeznek, de az öngyilkosságot mindig gyávaságnak tartottam. Egy szó fordított meg. Kiss Ernő altábornagy az arcomról olvasta el határozásomat. »Ejh ne gondolj arra! Fiatal vagy te még. Szép ifjú s feleséged van! Arra gondolj!«
Ez a szó megtartott az életnek.
Volt egy jó barátom, Rákóczy János, Kossuth titkárja. Halál kandidátusa, mint én. Annak volt két lova, szekere. Meneküljünk együtt.
Hová?
Ahol az asszonyomat feltaláljuk, Gyulára.
Fényes nappal, széles országúton szekereztünk végig, keresztül az elvonuló orosz táboron. Szembe találtuk a kozák ezredeket, a tüzérséget, gyalogságot, a vezénylő tisztek kardjukkal integettek, hogy mehetünk bátran.
Este megérkeztünk Gyulára, ott találtuk a művésznőket. A lesújtó hír után az volt a kérdés, hogy most már hová?
Neki az alföldi pusztának, nádasoknak, berkeknek s aztán a Bükk erdőségei közé!
Rákóczy János, akinek nagyon ismerős volt az arca, rötszőke szakállú és hajú férfi volt. A szakállt csak lehetett borotválni, de az a sűrű oroszlánsörény!
A színésznők értenek a maszkírozáshoz. Vettek a barátunk számára kocsisi ruhát, pitykés dolmányt, pörge kalapot, a haját pedig befestették feketére. Melanogene[1] még akkor nem volt Gyulán kapható; tehát mandulát vettünk, azt tűzön megpörköltük, mozsárban összetörtük, ennek a megbarnult olajával lett elváltoztatva a halálra szánt politikus hajzata. Ő belőle lett Barna János, kocsis, én belőlem pedig lett Benke Albert, Laborfalvy Benke Róza testvére, aki a szegedi ütközet alatt sírjára talált. Annak a nevét viseltem sok ideig. Hanem a szőke hajamat nem hagytam feketére festeni, se a bajuszom, szakállam leborotválni. Ha rám ismernek, bíró elé állítanak, megmondom, ki vagyok, megmondom, mit tettem a szabadságharc alatt: itt vagyok, fizetek.
De még most is: »cum subit illius tristissimae noctis imago«,[2] hálával emlékezem meg arról a derék városról, mely nekem az első honvesztés éjszakáján menedéket adott, ahol azzal a fohásszal hajtottam álomra a fejemet, hogy megvirrad még valaha!
Jókai Mór
Jókai cikke a Vasárnapi Újságban
Gyulai előzmények
Az 1848. március 15-i forradalom híre március 20-án érkezett Gyulára. A 22-ére meghirdetett népgyűlés alkalmával a lakosság elözönlötte az utcákat, valamennyien a megyeháza udvarára siettek, hogy meghallgassák a fővárosi eseményekről szóló tájékoztatót. Az ügyek intézésére a megye „közbátorsági bizottmányt” választott, és sürgető feladatként elhatározta a nemzetőrség felállítását.
A reformkor haladó politikusa, Wenckheim Béla báró személyében májusban kinevezték az új főispánt is. Júniusban a délvidéki zavargások miatt a gyulai nemzetőrséget Makóra vezényelték, az átkelőhelyek őrzésére. A nemzetőröket háromhetenként váltották, a toborzás utcáról utcára haladva folyt. A békési toborzót Szakál Lajos költő, Petőfi barátja, a vármegye főjegyzője írta.
Jellasics támadásakor, az év őszén, megkezdődött a szabadságharc. Októberben egy gyulai csoport különös módon próbált segíteni az országon. Elterjedt a hír, hogy Radetzky osztrák tábornokot küldik a magyar forradalom leverésére. Radetzky lánya, Friderika a gerlai Wenckheim Ferenc huszárkapitány felesége volt, és épp itthon tartózkodott. Így született meg néhány polgár fejében a terv, hogy el kell fogni a Radetzky lányt, ezzel kell a tábornokot visszavonulásra kényszeríteni. A grófnő azonban elhagyta Gerlát, ezért a tervet elejtették.
Az osztrákok decemberi támadása Debrecenbe kényszerítette a kormányt. Az ország védelmébe Gyula városa is bekapcsolódott. Damjanich tábornok levele 1849. február 10-én érkezett meg. Ebben közölte, hogy hadikórházat kíván létesíteni a városban, egyet a honvédeknek, egyet a hadifoglyoknak. A római katolikus és a közeli református iskolákat adták át a hadseregnek. Március 16-ig 242 beteget ápoltak itt.
Augusztus 12-én Békéscsaba város tanácsa jelentette az alispánnak, hogy előző este Dobozra és Gyulára több száz főből álló muszka csapat vonult be. Másnap reggel Csabán is megjelent néhány kozák, és miután látták, hogy ott katonaság nincs, Gyula felé vágtattak. Ennek hírét este 10 órakor vette az alispán, ezért másnap a vármegye Gyomára költözött. Itt augusztus 14-én este 8 órakor értesültek a világosi fegyverletételről.
Gyula város tanácsa tájékoztatta a védbizottmányt a gyászos eseményről, hírül adva, hogy Világosnál Görgey tábornok 80 ezer embert lefegyvereztetett, majd elbocsátotta őket azzal, menjen, ki merre tud. A menekültek közt volt Jókai Mór is, aki augusztus 13-án este érkezett Gyulára, az Erkel-házba.
Jókai Mór a dolgozószobájában
Forrás: Wikipédia
Az Erkel-ház
A régi gyulaiak nem Erkel Ferenc szülőházát nevezték Erkel-háznak, hanem a Kossuth Lajos utca 30. szám alatti épületet, amely évtizedeken át volt a família otthona, olvasható a Gyulai Hírlap 1974. augusztus 13-i számában.
Az ingatlant a zeneköltő Erkel Ferenc bátyja, Erkel Rezső vette meg felesége hozományából, miután Pestről, ahol 1841-ben szerzett orvosi képesítést és állást, 1844-ben hazaköltözött Gyulára, ahol kinevezték tiszteletbeli megyei főorvosnak. A Kossuth utcai házban a népes Erkel család tagjai sokszor megfordultak. Erkel Ferenc is itt, a vendégszobákban dolgozhatta ki a Bánk bán dallamait.
A korabeli gyulai zenei események beszámolóiból az is megállapítható, hogy az Erkelek közül kik lakhattak a Kossuth utcán. Köztük van Erkel János zongoraművész, Erkel Ferenc öccse, Farkas Zsigmondné Erkel Teréz énekesnő, Erkel Ferenc fiai, László és Gyula, akik neves karmesterként vezényelték a gyulai dalárdát. Feltételezhetően Erkel Sándor zongoraművész is, hiszen többször szerepelt gyulai hangversenyeken.
Az Erkel-ház legnevezetesebb napjai a szabadságharc utolsó szakaszához fűződnek, amikor Erkel Rezsőné meghívására városunkban töltötte a nyári hónapokat a Nemzeti Színház két első művésznője, Jókainé Laborfalvi Róza színésznő és Schodelné Klein Rozália operaénekesnő, akik az Erkel-háznak a mai Móricz Zsigmond utcára nyíló részén, a kétszobás vendégházban laktak.
A világosi fegyverletétel után, 1849 augusztus 13-án ezért menekült Aradról Gyulára Kossuth Lajos kocsisnak maszkírozott titkárának, Rákóczy Jánosnak a parasztszekerén Jókai Mór.
A tiszta szívű Rezső bácsi, azaz Rudolf
Erkel Ferenc öccse, Rezső köztiszteletben álló tagja volt a társadalomnak. Egyformán becsülte a vármegye arisztokráciája, amelynek minden tagjával baráti viszonyt ápolt, és az értelmiség, valamint a polgárság. Szerénysége, kedves modora, előkelő gondolkodása és jószívűsége mindenkit lebilincselt.
Mivel gyermekei nem voltak, a népes Erkel család tagjaira vetült Rudolf bácsi páratlan szeretete és áldozatkészsége, jóllehet saját személyére nézve állítólag a megtestesült igénytelenség volt. Rudolf bácsi öreg korában is kitűnő erőnek örvendett, szellemi üdeségét halála napjáig csorbítatlanul megtartotta. Élete utolsó évében, 88 éves korában is még dolgozott, ügyeket intézett fáradhatatlanul. Gyorsan, egyik napról a másikra halt meg.
Sok minden más mellett Gyula városa neki köszönheti, hogy a település múzeumának adományozta Erkel Ferenc aranykoszorúját, amely máig a zeneköltőről elnevezett emlékház kivételes műtárgya. A koszorút előszeretettel kérik kölcsön tárlataikhoz jeles közgyűjtemények is.
Rákóczy János
Aki miatt Madáchot rabosították: Rákóczy János
„Ritkán adatik meg egy ember számára, hogy életében ugyan nem hajt végre hőstettet, nem fűződik nevéhez semmi olyan mű, vagy megbecsülést követelő cselekedet, amely miatt nevét ismerni kellene, személye mégis a halhatatlanok sorába kerül. Ez a személy Rákóczy János” – írta Zólyomi József a Palócföld folyóiratban. A kutató hozzátette: Rákóczyról azonban sokan hallottak, hiszen magas tisztségeket töltött be: volt aljegyző, tanácsnok, kormánybiztos, a Honvédelmi Bizottmány és Kossuth Lajos titkára. Mindezek ellenére egyik beosztásával sem vívta ki, hogy neve évszázadokon keresztül ismert legyen.
Nevének maradandóságát Rákóczy annak köszönhette, hogy életének egy hónapja Madách Imréhez kötődött. A halálra ítélt, minden vagyonától megfosztott Kossuth-titkárt Madách 1852 januárjában bújtatta el birtokán. A rejtegetés gyanúja volt az egyik oka annak, hogy a költőt és anyjának sztregovai tiszttartóját, Bory Istvánt 1852 augusztusában letartóztatták. Madáchnak egy évig kellett Pozsonyban és Pesten raboskodnia Rákóczy miatt.
A második világháború után, a költő életrajzi irodalmában, elsőként Miklós Róbert ír Rákóczy János magatartásáról: „Rákóczyról a környék lakói úgy tudták, hogy Madách újonnan alkalmazott cseh vadásza, ő azonban nem ismerte az óvatosságot: társaságba járt, tivornyázott, sőt a kártyaasztalhoz is le-leült. Csakhamar megyeszerte ismerték.”
Nem véletlen tehát, hogy bajba keveredett. Szinte kereste az izgalmat.
Lopott altábornagy: Kiss Ernő
Legvégül a Jókai-szövegben központi szerepet játszó, temesvári születésű Kiss Ernő altábornagyról írnék néhány szót, mivel Gyulán emléktábla és utca is őrzi a nevét. Az 1849-es mártír valószínűleg mostohaapja hatására – aki egészen a császári-királyi tábornoki rangig jutott – lépett katonai pályára. Kizárólag lovasezredekben szolgált, 1845-ben nevezték ki a 2. (Hannover) huszárezred ezredesévé. Ebben a rangban érte 1848 tavaszán a forradalom kitörése.
Az ő nevéhez fűződik a szabadságharc első jelentősebb sikere, a perlaszi tábor 1848. szeptember 2-i bevétele. Kossuth felismerte tehetségét, és a Jellasics elől a főváros irányába visszavonuló magyar sereg parancsnokává akarta kinevezni. De mivel Móga János végül vállalta, hogy megütközzön a horvátokkal, Kiss Ernő csak szemlélőként vett részt a pákozdi csatában.
A honvédseregbe ezredesként került. Ez kiemelkedően magas rang volt. Ha tábornoktársaival összehasonlítjuk, akkor különösen látványos a különbség: Perczel Mórnak nem volt korábban tiszti rangja, Görgei Artúr és Klapka György főhadnagy volt, Leiningen-Westerburg Károly, Damjanich János, Knezich Károly, Poeltenberg Ernő és Nagysándor József százados.
Kiss Ernőhöz ilyen tekintetben kizárólag az 5. (Radetzky) huszárezredet szintén ezredesként vezető Mészáros Lázár hadügyminiszter mérhető. Mindkettőjüknek fontos szerep jutott a szerveződő honvéd tábornoki karban, az altábornagyi rangot elnyerő hat főtiszt között találjuk őket, sőt Kiss Ernő volt az első, akit előléptettek altábornagynak, illetve vezérőrnagynak.
Hadvezéri képességei azonban behatároltak voltak. Néhány huszárszázad vezetésével még elboldogult, de bonyolultabb hadműveletek megtervezése és kivitelezése meghaladta tudását, mutat rá Németh György Kiss Ernő búcsúlevele című tanulmányában.
Ez mutatkozott meg 1848–49 fordulóján, amikor a pancsovai szerb tábor megtámadásakor vereséget szenvedett, majd lemondott. Ezt követően nem vezényelt csapatokat. Többször helyettesítette a hadügyminisztert, neve még 1849 nyarán is felmerült mint lehetséges fővezér, de elutasította a lehetőséget.
Kiss Ernő Világosnál esett fogságba, az ő pere kezdődött és zárult a legkorábban. 1849. szeptember 21-én a hadbíróság lőpor és golyó általi halálra ítélte, tiszti rangjának és kitüntetéseinek, valamit minden ingó és ingatlan vagyonának elvesztése mellett.
Holtestét a kivégzés másnapján ásta ki hűséges tisztiszolgája, Kovács Mihály, és egy ismerős segítségével bevitte Aradra. Ott lemosdatták, felöltöztették, majd egyszerű koporsóba téve kivitték a temetőbe, ahol álnéven eltemették. Hat héttel később átvitték Katalinfalvára (ma Ravni Topolovac), egy rokon család sírboltjába. Itt tizenhat évet töltött, utána került végső nyughelyére, az eleméri templom sírboltjába.
[1] A korszak reklámjai szerint a Melanogene (melange = keverés, vegyülés) a legkedveltebb és a legjobb „hajfestőszer” volt, amely fekete és barna színben állt rendelkezésre. A kitűnőnek és ártalmatlannak mondott készítménnyel hajat, szakállt és bajuszt néhány perc alatt feketére vagy barnára lehetett festeni. Gyártói olyan készítményként hirdették, amelynek a hatása természetes, az alkalmazása ártalmatlan és egyszerű, vagyis „nem piszkít”.
[2] A „Cum subit illius tristissima noctis imago” magyar fordítása a következő: amint felelevenedik a legszomorúbb éjszaka emléke. Az idézet a római Ovidius Tristia (Keservek vagy Szomorúságok) művében, a Száműzött búcsúja című elégiában szerepel, amelyet Ovidius akkor írt, amikor pontusi száműzetését töltötte.
